Szauber Miklós plébános jubileuma:
15 ÉVE ADÁN

    A lelkipásztor és a hívők (a nép) a lehető legszorosabb, örök szimbiózisban élnek egymással. Ha ez az együttélés valóban szoros és minél tovább tart, annál becsesebbnek, fennköltebbnek és okosabbnak tűnik a hívők lelki közössége is. Mint most az adaiaké, akik lelkipásztorukkal, Szauer Miklós plébánossal immár kerek 15 éve művelik együtt az Úr itteni szőlőskertjét!

A mi plébánosunk

    Szép szavak, kétségtelenül szép szavak, amikkel azonban nem fukarkodhatunk, hisz a plébánosunk – elődeivel együtt – nem egyszer tanúsította, hogy az Ada központjában álló parókián nemeslelkű, nagytudású papok éltek-élnek, és mindig ők szolgálták, védték az adai közösség igazi érdekeit.
    Ha valakinek ezzel eltérő véleménye volna, még mielőtt bármit is mondana, emlékezetébe idézem Szent István királyunk Imre herceghez intézett intelmeinek néhány sorát a (fő)papoknak kijáró tiszteletről:

    „Őket állította ugyanis Isten őrül és őket tette meg a lelkek felvigyázóivá… Az ő közbenjárásukra törlik el a vétkezők vétkeit…az ő kezükben van lerakva a bűnből oldás és a bűnbe kötés hatalma (kiemelés tőlem). Mert Isten megegyezett velük örök szövetségben, és elkülönítette őket az emberektől, a maga nevében és szentségében osztozott velük, és az istenes Dávid király szavával megtiltotta, hogy az emberi világ gáncsolja őket: „Fölkentjeimet ne érintsétek!”

    E bevezető után most igazán nyugodt, szeretetteljes lélekkel olvashatjuk Miklós atya következő szavait, amit a maga szerénységével és szeretetével intéz a nyájához.
    - A 15 adai év hosszúnak tűnik, vagy kevésnek?
    - Nagyon rövidnek. Hihetetlenül gyorsan szalad az idő. Néha igazán meglepődök, amikor arra gondolok, hogy már elmúltam 60 éves, és akiket annakidején kereszteltem, azok ma már apukák, anyukák; az első hittanosaim meg, akiket eddigi állomáshelyeimen tanítottam, már nagyszülők! Én abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy pappá szentelésem után, azonnal Adára kerültem és Gere plébános mellett munkálkodtam. Ő nagyra értékelte, hogy felkaroltam a színjátszást a fiataloknál. Tudva levő, hogy Gere-atya állandóan valami színdarabot, versmondást, akadémiát, éneket csinált, amit meg az akkori fiatal káplánok nem igazán kedveltek, nekem meg jól feküdt.
    Én voltam a szervező, a rendező, a súgó, - meg nem tudom még micsoda. Egy ilyen színdarabbal Fatimába is eljutottunk. A darab címe Kis Szent Teréz a bankban és az akkori adai fiatalok voltak a szereplői: a Szügyi Jancsi, Szabó Lajos, Pesti Rudi, Bilicki Joli, Csincsik Rózsa, Bakai Irén, Tóbiás Vera, megboldogult Lőrik Laci, aztán a Bacsi Pityu, Kis Jenci, a Körtvélyesi-lányok. Ez 1971-ben volt. Fatimában akkor mintegy 600 külhoni magyar gyűlt össze. Az ottani szeminárium nagy színpadán játszottunk igazi világítással, súgófülkével, nem pedig akármilyen összetákolt színpadokon, mint itthon. Ez kimondhatatlanul nagy dolognak számított!
    Később vendégszerepeltünk még Óbecsén, Újvidéken, Zomborban, Pecellón és hihetetlenül szép napokat töltöttünk a próbákon is, Adán.
    - Mik voltak a további állomáshelyei?
    - Akkor 18 hónapot töltöttem Adán. Utána 6 hónapra Bajmokra kerültem és ’72 májusában innen rukkoltam be. Ljubljanában voltam katona. Elég sok magyar volt ott, Adáról a Gecse Pista és megboldogult Sütő Laci, aztán a többiek Pecellóról, Óbecséről, Magyarkanizsáról. Leszerelésem után, ’73-ban Zomborba kerültem két évre, majd 1975-től 1992-ig 17 szép évet töltöttem Keviben. Onnan helyeztek Adára, ahol 1992. február másodikán volt a beiktatásom.

 
Régi, kedves relikvia a riporter édesanyjának imakönyvéből

    - Adán töltött 15 évéből mire emlékszik vissza a legszívesebben?
    - A legerősebb, illetve a legkellemesebb élményem, ami Adán ért, az iskolai hitoktatás bevezetése volt! Nagy öröm az, hogy újra megkezdhettük a hitoktatást! Másik nagy élményem a templomunk 200 éves jubileumának megünneplése volt 1995-ben, és az, hogy missziót tudtunk tartani.
A templomkerítés felállítása is jelentős dolog volt, annál is inkább, mert manapság a lehetőségek nem akkorák, mint régen, 20 évvel ezelőtt, amikor még erős volt a nagy- és a kisipar. Akkor még az embereknek is volt pénzük, jutott az Egyháznak is. Ma viszont, amikor a létminimumon, vagy az alatt él az ember, akkor tényleg nagyon be kell osztani, hogy valamire tudjunk jutni.
Egyébként én sohase voltam az a nagy kéregető, aki sírdogál, vagy jajgat, hogy adjatok, adjatok! Összehúzom magam, és amit tudunk, azt megcsináljuk.
Az utóbbi időben sokat segít a jótékonysági katolikus bálok szervezése, ahol kifejezésre jut a magyarok és a szerbek összefogása is. Többen szponzorálják a szervezés költségeit, így a belépőjegyek ára megmarad az Egyháznak, és ebből tudunk előre haladni.
- Többször dicsérettel illették a pravoszláv – katolikus összefogásért…
- Ha szabad fölhozni, a 90-es évek végén Duskó-atyával közösen kaptunk is egy községi elismerést épp azért, mert a nehéz háborús időkben közös katolikus – pravoszláv (szerb – magyar) békeimádkozásokat tartottunk. Ez abban az időben nagyon nagy dolog volt, az, hogy ki tudtunk állni egymás mellett egymásért! Ezen a vidéken nem is volt semmilyen incidens, mert imáink segítettek bennünket. Nem baj, hogy ezek az imák csak cseppek voltak a tengerben, hisz én mindig azt szoktam mondani, hogy a tenger is cseppekből áll! Nekünk akkor azt kellet cselekednünk!
    - A következő lépés?
    - A templomunk falának az alapoktól való elszigetelése. Ezzel kapcsolatban azonban nagyok a félelmeim, mert ez a vállalkozás egy nagyon „nagy falat”, és nem tudom, hogy sikerül majd finanszírozni? A kalkuláció 2,5 millió dináros költséggel számol, amiből 1 milliót az adai községi képviselő-testület már jóváhagyott, de a többi még a levegőben lóg. Ígéretet kaptunk már, innen is, onnan is, de ez nem elég. Jelenleg állandó kapcsolatban állok Zoran Dragin községi alelnökkel és igyekszünk megoldást találni. Előre tudom, hogy ehhez a feladathoz is nagy, széleskörű összefogásra lenne szükség…

    (A RIPORTER fájdalommal közli, hogy helyszűke miatt sok-sok érdekfeszítő mozzanatot mellőznie kell Miklós-atya megnyilatkozásából, mint például a kedves hívőiről, munkatársairól, káplánjairól, paptársairól, püspökéről, prédikációinak előkészítéséről, tartalmáról, stílusáról, előadásáról, jelenlegi elfoglaltságáról (családgondozás), az idei év kiemelkedő egyházi eseményeiről, hobbijáról (a horgászatról) mondott gondolatait, hogy helyet szorítson egy humoros, tanulságos történetnek, ami évekkel ezelőtt esett meg plébánosunkkal és a gondviselés segítő szándékáról tanúskodik.)

    - Egy alkalommal, bár nem akartam menni, rábeszéltek, hogy utazzak el 3 napra Budapestre, ahol egy belga atya nagyon értékes előadást fog tartani. Emlékszem, mozgósítás ideje volt, külön engedélyt is kellett kérni a külföldre utazáshoz, amit meg is kaptam és Csincsikékkel, két autóval útrakeltünk. A határon az ellenőr nagyon forgatta az útlevelem, én meg arra gondoltam, helyet keres benne a pecsét beütéséhez. Ő azonban közölte, hogy nem enged át, mert útlevelem lejárt. Hiába tiltakoztam, hivatkoztam erre, arra, hogy útitársaim már átmentek, én viszem a gyereket, a kis Lajcsit, meg a kaját, nem segített semmit, vissza kellett fordulnom.
    Egyre törtem a fejem, mit csináljak, hogy ne maradjak ekkora szégyenben: három papot is mozgósítottam a helyettesítésemre, az útlevelem meg elhanyagoltam. Magamban azt gondoltam, Istenem, eléd helyezem gondjaim, most már Neked kell lépni, segíts megoldást találni! Emlékezetemben kutattam az útleveleket hosszabbító, ismerős hölgy neve után. Csak arra emlékeztem, hogy valamilyen Vesna és tornyosi. Tornyoson aztán megtudtam a nevét és irány Zenta. Ő nagyon megörült a váratlan találkozásnak, mondta mekkora szerencse, hogy újra találkozunk, régen nem láttuk egymást… Nos, ezek után csakhamar megkaptam az útlevelet és Lajcsiék után eredtem, bár azt sem tudtam, hova kell mennem, hisz nem én voltam az útvezető…Nem jutott eszembe a főváros budai részének neve, ahol egy épülő templomba kellett menni, így csak bolyongásra voltam ítélve. Ekkor egy szemafornál meg kellett állnom és mellém gördült egy villamos, oldalán nagy felirattal: KELENFÖLD! Ahá, örültem meg, ide kell mennem, és mentem is! Az történt, hogy oda is értem az előadásra. Forgattam a fejem, hogy hol vannak az adaiak, de nem láttam őket a teremben. Ekkor leültem és hallgattam az előadást. Jó sokára, amikor már majdnem vége volt mindennek, bevágódtak Lajcsiék és majd földbe gyökerezett a lábuk, amikor meglátták, hogy én már ott vagyok.
    Ők, ugyanis, rövidebb utat keresve, Pest előtt valahol eltévedtek és alig tudtak eljutni a fővárosig. Én meg aközben végigjártam a magam kacifántos utját, de mégiscsak előttük érkeztem célba!

    Jóisten, ha kérjük, ha ráhagyatkozunk – és ha előtte mi már megtettünk mindent, ami tőlünk elvárható és tőlünk telhető – megsegít!

    Nézzék, nem volt útlevelem: lett. Nem ismertem az utat: rátaláltam. Nagy vargabetűt kellett tennem visszafelé: mégis időben odaértem.