A művészetben nem a téma,
hanem a mód a fontos
Beszélgetés Bálind István festőművésszel

    Bálind István adai származású festőművész, aki a kilencvenes évek zűrzavara elől Magyarországra költözött. Azóta ott él és alkot. Neve a művészi körökben ismerősen cseng, itthon viszont vajmi keveset tudunk munkásságáról, folyton új dolgok kitalálására ösztönző művészetfelfogásáról.
    - Sokáig nem tudtam, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, kerestem önmagamat - magyarázta Bálind István - A képzőművészet a művelődési központ akkori vezetője, Trifun Mrkšić által került közel hozzám. Sokat segített nekem, dolgozott velem, tanácsokkal látott el, és aztán az ő révén kerültem el az egyetemre. Az Újvidéki Művészeti Akadémia festészeti szakán végeztem 1981-ben. Kezdetben inkább a szobrászat érdekelt, biztos Trifun bácsinak köszönhetően, hiszen ő is szobrász volt. Az egyetemen szobrászatot választottam, mégis aztán a festészetre tértem át. Ezt dinamikusabbnak éreztem, úgy gondoltam, hogy itt többféle dolgot próbálhatok meg, és a festés nem olyan hosszadalmas folyamat, mint a szobrászat, ahol gyakran fél évig dolgoztunk egy alkotáson. A festészetben merészebbnek, szabadabbnak éreztem magam. Azóta már többször gondolkodtam azon, hogy szobrászattal is foglalkozhatnék, vagy csak néha egy-egy szobrot készíthetnék, de ennek az ötletnek a megvalósítása valahogy mindig elmaradt. Készítettem ugyan olyan munkákat, amelyek a térbeli és a sík felületek kombinációi, térbe kihelyezett alkotások. Ezek valójában átmenetként is értelmezhetők a festészet és szobrászat között, összekapcsolja, de ugyanakkor szét is választja ezt a két diszciplínát. Az az anyag, amiben az ember ki tudja magát fejezni az a jó, és az mindegy, hogy szobrászatnak vagy festészetnek hívják.

Bálind István festménye

    - Az egyetem befejezése után mi mindennel foglalkozott, milyen fontosabb állomások révén jutott el a művészetét ma jellemző jegyekig, kifejezésformákig?
    - Az egyetem után sem festettem hagyományos témákat hagyományos módon, hanem geometrikus kompozíciók jellemezték a munkáimat, majd áttértem a figurális ábrázolásmódra, és egy számomra új anyagot, a műanyag fóliát használtam. Ebben az időszakban térbeli kompozíciók is készültek, de a keretre kifeszített vászonnal is próbálkoztam. Mintegy tíz évig ezzel a technikával foglalkoztam, utána más dolog felé fordultam. A figurális jellemzők, az emberalak, a tárgyak megmaradtak, és ez a mostani munkáimnak is sarkalatos pontja. A nejlonképek után rongyképek, festőrongyokból készült alkotások következtek, ekkor is érdekes kompozíciókban gondolkodtam. Majd bibliai vonatkozású témákra tértem át. Ezek nem illusztrációk voltak, hanem asszociációk . A művészetben nem a téma a fontos, hanem a hogyan, hogy a művész miként tudja kifejezni magát.
    Mózes öt könyve kapcsán sok színes rajzot, vázlatot készítettem, és ezek közül néhányat a sokszorosára nagyítottam, a kis vázlatoknak pontos mását készítettem el. Ezeket a konvencionális technikával készült képeket Budapesten kiállították, és közülük egy különösen megragadta a közönség figyelmét. Úgy gondoltam, hogy ezzel a képpel kellene valamit kezdeni. Technikailag kidolgoztam, kompozíciós sémát alkottam, és a Nő kutyával című képet kilencszer festettem meg, ami megkérdőjelezte a festménynek mint egyedi és megismételhetetlen műalkotásnak a felfogását. Az alkotást egy játéknak tartom, s munkáimba is játékosságot, humort és iróniát igyekszek becsempészni. A mai nap is a nő - kutya motívumnál tartok. Különböző módon festettem már meg, arany, fekete és piros színekkel, vagy a méreteket változtatva, a tömegtermelés, a fogyasztás, a gyorséttermek kis, közepes és nagy adagjaira utalva. A Nő kutyával című kép egyes részleteit is megfestettem, olyan címen, hogy Nő kutya nélkül ötször vagy Kutya nő nélkül. Évekig ezzel foglalkoztam, játszadoztam, s de ezek az alkotások mindig valamilyen mögöttes tartalmat hordoznak.. Most új színeket vittem a képbe, háromdimenzióssá próbáltam tenni. Szeretem összekapcsolni, összerakni a dolgokat. Minden képnek keresem a helyét, összepárosítom, összekapcsolom őket.
    - Ha jól tudom itt, Adán még nem volt kiállítása.
    - Egyetemista koromban, 1979-ben, a művelődési házban egyik évfolyamtársammal rendeztünk egy közös kiállítást, azóta nem állítottam itt ki. Alkotás közben én mindig játszok, különös kompozíciókat hozok létre, ezekhez különbözőképpen viszonyulhatnak az emberek, nem tudom, hogy itt Adán hogyan fogadnák őket. Néhány éve Zentán, a múzeumban, majd Újvidéken volt kiállításom.  Adán is talán egyszer lesz, de ez nem csak rajtam múlik – mondta Bálind István, és azt is hozzátette, hogy szerinte jó lenne itt Adán is, mint ahogy néhány magyarországi településen is, évente rendezni egy olyan találkozót, amelyre a községből elszármazott, külföldön valamilyen téren érvényesülni tudó személyeket hívnának meg. Ez az összejövetel a város számára is gyümölcsöző lenne, hiszen az ismerkedésen és az emlékezésen túl kiváló alkalom lenne új kapcsolatok kiépítésére.