Anya vagyok!

    Először a Tarán járva, emlékszem, egy idős néni kiokosított, látván, hogy csak ámulok és bámulok, szóhoz sem jutok a látványtól, miközben bölcsen megnyugtatott. Ő akkor azt állította – hittel –, hogy Isten, amikor a szépséget szórta a Földre, e felett a táj felett kiömlött a zsákja, és ide jutott a legtöbb belőle. Figyelmeztetett, azt is tudnom kell, hogy ez a hegy éhes és fázik. Ami annyit jelent, hogy melegen kell öltözni, és jókat kell enni. Néhány alapszabállyal indított el akkor – anélkül, hogy kértem volna –, és azóta is tanulok itt élni.
    Most ülök a hegyen, a zöld erdő közepén, pokrócba csavargózva, meleg ruhában, július közepén, és egy nagy tábla csokit készülök elfogyasztani. Késő este van. Szentjánosbogarak villognak, így téve látványossá a sötétet. Ezen a helyen minden más, elhagyom a szokásaimat, itt ugyanis az a szabály, hogy nincs szabály. Nem a megszokott időben fekszem le, nem kell korán kelnem, mégis megtörténik olykor, mert érdemes! Itt a hajnal felejthetetlen, elsőként köszönt a reggel, és a szem ellát a sűrű ágak között a dolgokon túl, és annál is távolabb. Nincs jelentősége az időnek. Szinte áll. Néha otthonról szólnak, hogy tudjam, halad, és ideje újból igazodnom hozzá. De most este van. Felnézek, és miközben emelem a tekintetem, már boldog vagyok, mert tudom, milyen látvány vár! Annyi csillag borítja az eget, amennyi nincs is! Olyan a fekete égbolt, mint egy fényes, puha szőnyeg, amelyben a Hold lukat fúrt, hogy idelásson. Fényével átvilágít a fenyőerdőn, ahol zizeg a sok bogár, vijjognak a különféle madarak és susog, reccsen, koppan, ébred a rejtély. Néha szárnysuhogás suttogja a félelmet, vagy messziről kutyaugatás töri meg az ütemes éjszakai misztikumot. A legközelebbi kőház apró ablakán fény szűrődik ki, ott is valaki halkan elvan magával. Miközben egy bogarat lesegítek finoman a gépemről, nehogy szárnya törjön, azon töprengek, hogyan is kerültem ide. Valaki azt mesélte, az ember is, mint a postagalamb, végül visszatér az eredeti helyére, oda, ahonnan elindult. Addig nincs nyugta! A kérdés csak az, hogy innen térek haza, vagy ide tértem vissza. Mit szánt nekem még a sors!? Most milyen megpróbáltatáson kell átesnem, és ha igaz is, hogy pont annyi az, mint amennyit kibírok, akkor is: most mi lesz? Egy anya otthona a gyermekei szívében van, ott pihen a lelke. De valahol el kell lenni, élni kell, tenni kell a dolgokat, és kell egy hely, ahol az ember gondolkodni tud. Mondjuk, én pont most azon töprengek, mint oly sokszor már eddigi életemben, hogy jó anya vagyok-e. Több tízezer álmatlan éjszakán túl kérdem én, egyáltalán normális maradhat-e az ember, még ha csak ezt az egy tényezőt vesszük is figyelembe? De beszélhetünk magas lázról, kiütésekről, specialistáról, allergiáról, fogorvosról, vérvételről, ahol természetesen az anyától kérik, hogy fogja le úgy gyermekét, hogy meg se tudjon mozdulni. Beszélhetünk vérző sebekről, hiábavaló könnyekről, felelős döntésekről. Bölcsőde, óvoda, iskola, szülőértekezletek, fellépések, barátok, szülinapok. Járni, beszélni, úszni, biciklizni tanulás – peregnek a dolgok! Beszélhetünk a szavak és az érzelmek helyes vagy helytelen magyarázatairól, a félelmek kezeléséről, a vigasztalásról – mondjuk, miután apa mérges volt –, és helyes útra irányításáról, anélkül, hogy unalmassá válna az ember, és esetleg ellenreakciót váltana ki; de sok-sok egyéb dologról is beszélhetünk! A házi kedvencek gondozásáról, a szeretett kutyus halálának átvészeléséről, a pubertáskorról, az első alkoholszagú hajnalról és az összes többiről, a motoros balesetről és a mosolygós búcsúkról, amikor gyermeked autóba ülve messze útra indul. Beszélgethetünk a mindennapi reggeli, uzsonna, ebéd és vacsora elkészítéséről és a bűvös mondatról: üres a frizsider! Kedvenc ételekről, éjjeli palacsintasütésről, barátokról, barátnőről, szerelmi csalódásokról, rossz jegyekről, meccsekről és sportsérülésekről, valamint arról is, hogy anyának minden pillanatban tudnia kell, hogy hol a kedvenc zokni, a labda, az angolfüzet, a telefontöltő, és tudnia kell az „izé” szó jelentését, a helyzetektől függően. Anya nem lehet rosszkedvű, türelmetlen, mérges vagy beteg, ezek helyett mindig a közelben kell lennie, de láthatatlannak tűnve, csendben, csak azt hallania, amit szabad, és szelektálva látnia a dolgokat, akár ok nélkül is büszkén ülni a szülői értekezleten, fejfájással altatódalt énekelni, törött lábujjal futballozni, és még sorolhatnám, szólni viszont pont akkor „szabad”, amikor kell, és ha véletlenül máképpen nem lehet, akkor ugyan megkockáztatható, csak általában felesleges.
    Semmiből nem maradtam ki. Végigcsináltam, lassan kétszer. Most itt állok, felkészülve arra, hogy visszanézzem a művemet. Most lesz a nagy meglepi, amikor leközvetíti az élet a szülői képességeimet. Mert gyermekem az én példámra lesz majd jó vagy kevésbé jó szülő. Ha okos, akkor tanul a hibáimból. A gyerekeim tisztelnek és szeretnek, én pedig itt ülök, az erdő közepén, félig megöregedve, és bevallom, kicsit izgulok. Azon idegeskedek, megérdemlem-e a luxust, amit úgy hívnak: csend. Összefolyik a bogarak és a csillagok villanása, elhomályosodik a látásom. Fránya könnyek… Akármennyire is úgy érzem néha, hogy nem bírom tovább, új erővel és jókedvvel továbbra is anya vagyok, míg meg nem halok. Bárhol vagyok, anya vagyok!

Pergel Zsaklina