Kipipálva

    Eloltom a villanyt, hogy ne üldözzön az árnyékom, hogy aranyhálóból szőtt álmaimba bukva kipihenjem napi gondolataimtól felhalmozódott fáradalmaimat. Évek múlásával mind sűrűbben évfordulóra bukkanok  naptáram oldalain, ahol olyan dolgok, tennivalók várnak kipipálásra, amelyekben már régóta én sem hiszek. Nevetségesen naiv bejegyzéseim közt mégis, időnként gyermekkorom küszöbéről mentett fájdalmakra találok.
    Az idén pontosan annyit élek Apám nélkül, amennyit vele éltem. Nincs erőm nem szeretni Őt,  és magamnak megbocsátani a jóságát, inkább itt állok, mint gyerek a sötétben, remegve, marokba szorított emlékekkel. Szomorú a mi utcánk Apám füttyszava nélkül. Szomorú az életem a bátorításai nélkül, hiányzik a soha többet nem látott öröm a szemeiben, ahányszor rám lelt, megvédett és szerethetett. Kinek lehetett feltenni 23 év alatt a kérdést: „Most mi legyen!?” És soha többet  a megnyugtató válasz: „Minden jól lesz....” Nem azért mondom, hogy valaki elhiggye, idén álmodtam először igazit. Megfoghatót. Elhittem és most egyáltalán nem jobb, csak örülök, hogy megtörtént. Rosszul lett ez kitalálva, ez az élet nagyon rosszul lett kitalálva, akár álmokkal vagy álmok nélkül.   Én ezerszer – egyszerre – adok, csak így a semmibe, mosolyt és könnyet egy marok méregért, könyörgő tekintettel még egy kis élet után – nélküle, követve nyomait a végtelenbe. Szuszogó titkok húznak a messzibe, alig adva időt a lehetetlenre – jó lenne összegyűjteni az élet szépségeit.  Átadni egy pillanatért vele egy szóért, amiben minden elmondani valóm benne lenne, nevek és dátumok nélkül. Ha lenne Apámnak ajtaja, bekopogni volna jó, hogy térdeimről felsegítsen, hogy szeretetet csavarjon körém, kockás pokróc helyett, óóó, és úgy átmelegedve lenne jó állni ajtajában, Vele türelmet tanulni. Jó, hogy valamikor úgy döntött, Apám lesz és most így a hideg szobát átölelve, melynek ablakán várom, majdcsak benéz, lököm össze nélküle eltöltött éveimet, mint egy dominóvárat, anélkül, hogy félnék. Bátor lányt faragtál belőlem, humott szemmel is akár tudom az utat, amikor éjjelente a Hold makacs hullámokat kavar. Te vagy Apu a régi ok, amiért nem megyek én is el örökre. Valakinek maradni kell. Ígérem neked, én sokáig élek, és mesélek:

    Az én Apám magas fekete ember volt. Erős, mosolygós, tiszta, és kedves. Szeretett bennünket, reggel mindig korán kelt, télen begyújtott és fát készített. Kávét főzött, fütyült, én mindig Apám dalára ébredtem. Volt, hogy felugrott a kerékpárjára és a Harmat cukrászdából Anyunak minyont hozott, és mosolyogva mondta: „Hogy ne légy szomorú, Böbikém!” Nem szerette a banánt és a csokoládét, és mikor azt mondta, csak egyed nyugodtan kislányom – én elhittem... Neki volt türelme a Mamához, meglátogatta, és egy eperpálinka mellett meg-hallgatta. Egyszer berúgott, és reggel jött haza, és egyszer meg-büntetett, de nem tartotta be. Ezermesterként türelemmel megtanított mindenre. Nem emlékszem, hogy haragudott volna rám valaha is, pedig bántottam éppen eleget. Mindig úgy tett, hogy Anyunak igaza van, és soha nem kiabált. Nekem úgy tűnt, boldog volt. Mesélték, hogy amikor férjhez mentem, sírt, de azt én nem láttam. Minden nap eljött hozzám, mondogatván: ”Nem hiszem, hogy ez a boldogság, de a baj sem itt kezdődik...” Sokszor sírtam, mert a jelenléte bátorított arra, hogy megszabaduljak a bánttól, és akkor „velem sírt”. Ö volt az egyedüli, aki soha nem kérte, változzak meg, de mindig finoman elmagyarázta, hogy kellene jobban.
    23 éves voltam, amikor úgy döntött, kölcsönadja nekem a nagykabátját, hogy ne remegjek. Január volt és Ő a végtelenbe készült. Ott ültem az ágya mellett, hallgattunk. Emlékszem annyira féltem, hogy kérdezni sem tudtam semmit. Néha megsimogattam, de lehet, hogy azt már csak most gondolom úgy... Volt, hogy rám nézett, és mindig ugyanazt mondta: „Nem lesz könnyű!” Hát nem. 23 éve láttam utoljára, és akkor pont annyi éves volt, mint én most, 46. Naptáramban az áll, nem meghalni az idén. Kipipálva.

Pergel Zsaklina