Mazsorettek és népviseletes fiúk-lányok vezették
az egykori diákok menetét a Műszaki Iskoláig

    Az adai iskolai jubileumok, ballagások, osztálytalálkozók történetében olyan rendezvény még nem volt, amin 12 diák-nemzedék képviselői gyűltek volna össze, hogy a nyugdíjba ballagtassák egykor osztályfőnöküket, aki még ma is élénk, tetterős ember. Csak – ahogy mondja – szerette volna látni, hogy hogyan fejlődik, mivé lett az a veteményeskert, amit pedagógiai munkájával, hosszú évek során ő kapálgatott, és azt kívánta, hogy „legyen belőle valami”. Mármint a kertből, azaz az életből, és a benne lévő növényekből, azaz a diákokból.
    – Minden év elején – mondja Zolcer István, négy diplomás, nyugdíjas tanár, egykori iskolaigazgató –, amikor új diákok iratkoztak iskolánkba, olyanok voltak, mint az újonnan bevetett kert veteményei: volt köztük ilyen is, olyan is, nemes növény is, gaz is. Nekem kellett ezt a kertet művelnem, a gazt kikapálni, lassanként kigyomlálni. Közben, mint az egykori jó paraszt, délidőben, harangszóra levettem a kalapom, keresztet vetettem magamra, hálát adtam Istennek, majd tovább folytattam a munkát.

A legidősebb nemzedéket képviselő „diákok” egykori osztályfőnökükkel

    Amikor eljött az este, abbahagytam a kapálást, és ismét rápillantottam a vetésre. Láttam, hogy a gaz elszáradt, a növényeim pedig zöldbe borulva virítanak. Ez adta a munkám örömét!
    Beszélgetőtársunk, a nyugdíjas tanár, hajlamos az efféle filozofikus elmélkedésre, ami szemléletesen ki is fejezi az egész életfilozófiáját.
    Mi volt a célja ennek a nagyszabású találkozónak?
    – Az, hogy lássam a betakarítás eredményét! Amikor a gyerekek befejezték az iskolát, már láttam a zöldbe borult ültetvényt, örült a szívem a sikernek, ha volt siker, most pedig egy helyen összegezve, látni és hallani szerettem volna, milyen lett a betakarítás. Mert az élet a maga folytonosságában megy tovább, mi nem tudunk vele tartani, öregszünk. Közülünk is, az egykori diákok közül is többen „elmentek”, és nekünk kötelességünk ismét meghúzni a vonalat, hogy lássuk, mit cselekedtünk, jól cselekedtünk-e?
    Nagy munka volt a szervezés?
    – Alighanem. De mindenki örömmel fogadta az ötletem, támogatott. Tizenkét osztály képviselőit hívtam össze hozzám, kértem a támogatásukat és a segítségüket. Ezt meg is kaptam, és munkához fogtunk.

A diákok egyik ajándéka: DVD-lejátszó

    Harmincnégy éves pedagógusi munka után tavaly ősszel vonultam nyugdíjba, és 12 osztálynak voltam osztályfőnöke. Ezek ma 20-50 évesek. Van olyan, hogy az apának és a fiának is osztályfőnöke voltam. Összesen a tizenkét osztály 274 tanuló, és ennek több mint a fele, 145 jött el a találkozóra. Ez év május 17-én a templomkertben gyülekeztünk, minden osztály a mazsorettek által tartott táblák alatt, és együtt vonultunk be a templomba. A szentmisét Szauer Miklós adai és Vreckó Ferenc gunarasi plébános mutatta be, aki szintén az én diákom volt. A mise után fölsorakozva, táblás menetben vonultunk a Műszaki Iskolába, ahol Miklós Nándor igazgató fogadott bennünket. Itt műhelynézés, osztálylátogatás, osztályfőnöki órák után a Park-szállóba mentünk és reggelig mulattunk.
    Nem megszokott mulatság volt ez…
    – Nem bizony. Mind a 12 asztalhoz odaültem, érdeklődtem mindenkitől, hogy és mint van, mi történt az elmúlt időszakban. Közben nem ettem, nem ittam, csak mondtam a gyerekeknek, hogy rátok vagyok éhes! Büszke vagyok rájuk, érdemes volt értük küzdeni!
    Diákjaim Tordáról, Óbecséről, Szenttamásról, Zenta-gunarasból, Pecsesorról, Szabadkáról, Tornyosról, Zentáról, Padéról, Adáról, Moholról, Péterrévéről, Csókáról, stb. származnak és vannak közöttük híres mérnökök és egyéb szakemberek. Van, akinek 600 holdas birtoka van, de olyan is van, aki minimálbéren él.
    Megemlíthetem az adai Kósa Csabát, aki külföldön elismert autóipari mérnök, valamint Szécsényi Gabriellát, ugyancsak Adáról, aki szintén mérnök és most kollégák voltunk, ő is tanár a Műszaki Iskolában.

A tizenkét osztály egy-egy képviselőjével

    Sajnos, nyolc diákom halott. Róluk sem feledkeztünk el, hanem egy-két héttel az ünnepség előtt Tóbán, Óbecsén, Moholon, Zentán és Adán megkoszorúztuk a sírjukat. Letettük a virágot a sírra, megfogtuk a fejfát és gondolatban együtt voltunk velük
    Mit gondol, milyen tanárnak tartották a diákjai?
    – Az ünnepség nagysága és szépsége bizonyítja a szeretetet. Én nem olyan tanár voltam, aki azt kutatja a diákban, hogy mit nem tud, hanem olyan, aki azt nézi, mit tud, és azt kérdezi. Ha nem tud, akkor érdekelt, hogy miért nem tud? Van valami gondja, baja? Netán valami bántja, zavarja? Megfelelő az otthoni háttere?
    Ezt mind igyekeztem kutatni, megtudni, és ha kellett, segítettem.
    Egy szegedi tanárnő mondta egyszer, hogy milyen a jó tanár. Nem az a jó, aki fölényét, erejét bizonyítandó az osztályba lépve ledobja a naplót az asztalra, hogy csattanjon, hanem élére állítja, rátámaszkodik, végignéz az arcokon, keresi a szemkapcsolatot.
    Aki nem néz vissza rá, hanem lesüti a szemét, vagy oldalra tekint, valami zavart leplez. Ott valami baj van. Azt mondta neki: nézd, én szeretlek téged, figyellek, te is figyelj rám, mondd el, ha valami bánt!
    Úgy gondolom, én is ilyen tanár voltam!
    Annál is inkább fontos ez, mert megélte az élet árnyas oldalát is.
    – Szent igaz, hogy volt részem az élet megpróbáltatásaiban is. Családi bajok, gondok után az alkoholhoz menekültem, de Isten kegyelméből megszabadultam az iszákosságtól. A hit erejének köszönve fogadalmat tettem, hogy elhagyom az alkoholt, és ez sikerült is. Tehát a hit segített engem abban, hogy jóindulatú és megértő tanár legyek!
    Most, amikor elérkezik a naplemente, rákönyökölök a kapanyélre, leveszem a kalapom és hálát adok az Istennek, hogy jó munkát végeztem, hisz itt vannak ezek a mosolygós arcú, képzett tanulók!
    A tanári pálya mellett volt valami más pálya is.
    – A kézilabdapálya! 1956-ban Koncsik tanár irányításával kézilabda-kapus lettem és tizenöt évig védtem az adai színeket. Meg kell emlékezni Kozma tanárról is, a kinti iskolából, aki az adai kézilabda másik kezdeményezője volt. 1967-ben a selejtezőkön nem jutottunk be a szövetségi ligába, de ettől függetlenül Adán és Vajdaság magyarlakta helységeiben nagyon szerettek bennünket. Végeredményben a kézilabdának köszönhetem, hogy mérnök lettem. Ma négydiplomás embernek vallhatom magam: van géplakatosi, gépésztechnikusi, gépészmérnöki és okleveles közgazdász diplomám. Zolcer úr nem nyugszik. Most is ténykedik, ismerőseinek segít egy újabb, generációs osztálytalálkozó szervezésében. Ez a találkozó lapunk megjelenésének napján, június 21-én 16 órakor szintén az adai templomban kezdődik. Aki teheti, menjen el a szentmisére!

Király János