Hová lett a kamillás?

Egykor (2005)...

...és most (2008)

    Ez év június 8-án ismét nyakamba vettem az adai határt, és a kiadós esőzés után felmérni készültem a megújult, erőre kapott növényzetet, a színes vadvirágok sokaságát. Örültem, hogy útközben gyönyörű példányokat találtam a sárgán virító szöszös, a pompás és a csilláros ökörfark-kóróból, majd végtelenül szép, bogyós spárga, azaz nyúlárnyék-bokrokat fotóztam. Találtam büszke, karcsú, kékeslila csilláros gyöngyikéket, ördögharapta füvet, teljes virágzásban pompázó és illatozó kakukkfüvet, a búzatáblák szélén pedig bőven pipacsot, keleti és mezei szarkalábat. Az említett vadvirágok többsége azonban csak itt-ott, kisebb foltokban virított, mert a vasútvonalon az idén is intenzív birkalegeltetés folyik, így hosszában, végig minden le van taposva.
    Utam a vasúti sínek mellett egészen a zentai határig vezetett, majd ott balra kanyarodtam és – a nagy, vizes, sáros kátyúkat kerülgetve – az Érpartra indultam. Bevett gyakorlat, hogy a zentai természetjárókkal közösen, minden nyár elején egy nagy adai gyalogtúrát is szervezünk, és most is előre be akartam járni ennek a túrának egy újabb útvonalát, ami az Érparton lévő, hatalmas, fél kilométer hosszú kamillasávoknál érte volna el célját. Gondoltam, ezt a szép értékes tájat, labdarúgópálya nagyságú szikeseivel, változatos ritka növényeivel természetjáró gyalogtúra keretében bemutatjuk az adai természetkedvelőknek, fiataloknak-öregeknek, meg zentai barátainknak is.
    Megérkezésemkor azonban döbbenetes látványban volt részem, mert a vélt, a korábbi években ilyentájt tündöklő kamillás, az egész vadvirág-eldorádó lebágerolva, felforgatva állott, környékét itt-ott csak gyászos, riasztó bíbicvijjogás verte fel. A hatalmas iszapgöröngyökből égnek állva meredezett a nád föld alatt terjengő, kiszaggatott gyökere, a kutu. A korábban itt tenyésző keskeny- és széleslevelű gyékénynek, a csetkákának, a vízi- és csombor-mentának, a pemetefűnek, a víziboglárkának, a kalincaínfűnek, a tatár labodának, a fehér libatopnak, a kicsiny gombavirágnak, a levéltelen ledneknek, a kövér porcsinnak, az egynyári szikárkának, a mezei zsurlónak, a sziki kákának (zsiókának), a szíksófűnek, a rucaörömnek, a hídőrnek, a nyilfűnek, a méreggyiloknak, a mocsári csetkákának, a virágkákának és a többieknek, de főleg a hatalmas kamillásnak se híre se hamva!
    Az első pillanatban tisztában voltam vele – mert látszott –, hogy itt nemrégiben csatornázás folyt, a báger csatornát hasított az ős-gyepbe és közben az egykori Ér-mederben, meg a partsávban minden természeti értéket tönkretett! A felforgatott földből mindenünnen látszanak a folyami kagylók széttöredezett, kiszáradt gyöngyházai, a mocsári csigák orsószerű házai, a kiszáradt békatetemek.
    A nyomok, ökológiai szemmel nézve, hatalmas pusztításról tanúskodnak. Szemmel láthatólag itt az elmúlt egy-két évben kb. 2,5 millió éves ősgyepet semmisítettek meg teljes ökológiai rendszerével együtt. Ez a ramsari (nemzetközi környezetvédelmi) egyezmény legdurvább megszegése, a biológiai sokféleség, az őshonos, talaj- és növényféleségek, a vizes élőhelyek megőrzési kötelezettségének legdurvább megsértése.
    (Szívvel és szakértelemmel – volt az akkor még regnáló helyi hatalom mottója).
    Ezt a „felfedező utamat” néhány nappal megelőzően Ada központjában kisgyermekek és felnőttek sokaságától övezve „ünnepeltük” a Környezetvédelmi Világnapot, közben (egyidejűleg) néhány kilométerrel északnyugatabbra pedig a legdurvább környezetrombolás nyomai láthatók. Két és fél millió éves ökológiai örökséget tettek tönkre azok, akik a markolók, a földgyaluk elindítását elrendelték, vagy tudtak róla…

Király János