Teológiai gondolatok
Halál és remény

    Szívhez szólóan hangzik az ismert mondat, miszerint csak azok halnak meg, akikre nem emlékeznek. Szeretteink, barátaink, ismerőseink, embertársaink elvesztése azonban így, mindenszentek és halottak napja közeledtével mégiscsak arra sarkall bennünket, hogy foglalkozzunk a halál kérdésével, az elmúlás szomorú tényével. Annál is inkább, mert a halál életünk egyik alkotó eleme, mindannyiunk veleszületett valósága.
    A Szentírás szerint a halált nem Isten teremtette, hanem a bűn tartozéka, mely az emberi életet már a kezdettől megzavarja. Szent Pál ezt úgy fejezi ki, hogy: „A bűn az ember által lépett a világba, s a bűn miatt a halál…” ( Róm 5,12) Az ember ugyanis nem követte Isten akaratát, hanem ő maga is isten akart lenni. Ő akarta megmondani, mi a jó és mi a rossz az ember számára. Mai nyelven fogalmazva: autonómiát, önállóságot követelt magának.
    Ez persze, nem azt jelenti, hogy az ember a bűn nélkül nem halna meg. Úgy azonban az elmúlást nem érezné katasztrófának, értelem nélküli összeomlásnak. Ebben az esetben a halál nem a véget, hanem az átalakulást, a beteljesedést, az Istennel való tökéletes egyesülést jelentené. Szent Pál apostol is tisztában van azzal, hogy a halál keményen beleavatkozik az életbe. Terveket, közösségeket, reményeket rombol szét. És mégis: az apostol számára a halál nem veszteség, hanem nyereség. Hazatérés. Levelében így fogalmaz: „Szeretnék megszabadulni, hogy Krisztussal legyek, mert ez mindennél jobb volna”. (Fil 1,23)
    Most, amikor arra készülünk, hogy megünnepeljük mindazokat a megdicsőült lelkeket, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a katolikus kalendárium név szerint nem emlékezhet meg (mindenszentek), és amikor a még a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért imádkozunk (halottak napja), nekünk, keresztény hívőknek nem szabad eltemetkeznünk a remény nélküli halálba. Isten ugyanis a halálban sem hagyja el teremtményét. A Kinyilatkoztatás világosan rámutat a halál feletti isteni győzelemre. Erre utal a Biblia egyik első gondolata is, amely a majdani Megváltóról beszél, és ezt tanúsítja Krisztus Urunk halála és feltámadása, amellyel legyőzte a Gonoszt. Vele együtt pedig az örök halált is.
    Hitünk e központi üzenetének elfogadásával a hívő ember a halált nem értelmetlen és visszafordíthatatlan végnek, hanem újrakezdésnek tekinti. A Krisztussal való továbbélés lehetőségének. Ez a mi reménységünk és hitünk ad erőt, hogy ne csüggedve járjuk földi utunkat, hogy helyes döntéseket hozzunk, hogy Isten akarata szerint éljünk. Hogyha szeretetteljes, alázatos, segítőkész életet tudunk élni, és imádkozó lelkülettel tudjuk átsegíteni magunkat mindennapjainkon, akkor majd a halál egykor nem elsötétedés lesz, hanem végzetünk igazi értelmének a felismerése: hogy Isten a világ központja és életünk értelme.
    Így majd egyre jobban fogunk hasonlítani azokra az előttünk járókra, akik a jézusi lelkületet hordozták magukon, és akiknek a napját az elkövetkező ünnepen üljük meg.