Október

    Ha erre jársz, várlak. A kávé illata veled teljes. Október van, barát. A tizedik hónap a tizenkettőből. Jelent ez valamit? Az octo az nyolc, mert ez volt a nyolcadik hónap, még a januárt és a februárt nem adták hozzá az évhez. Hála nekik! Most időt nyertünk? Vagy ha a nyolcadikból tizedik lett, mégse? Magvető hónap lett így belőle, és idén is visszaállítjuk az órát nemsokára. Kapunk hatvan percet? Mindegy, a mérleg és a skorpió csillagjegy szülötteinek egy őszinte: „Isten éltessen!”
    Szóval, ha erre jársz, kopogj ajtómon, ideje, hogy beszélgessünk, mert sejtem, te is úgy jártál, mint én. Barátom, kecer minket ez a dolog egy jó ideje, eddig hátra se pillantottunk ez ügyben. Eszünkbe se jutott, hogy „valami” settenkedik a sötétben, hogy életünk utcáinak, saroktól sarokig, minden zugában megbújva lassan követ és kísér bennünket. Ki gondolta volna, hogy az el sem hangzott szó, dal, mondat, nevetés vagy sikoly, amelyet mégis tisztán hallottunk, időközönként – miközben magányosan ballagtunk – pont innen ered. Nem ismertük fel még egymásnál sem az ismétlődő mozdulatokat, gesztusokat, reagálásokat, mimikákat... Vakon hittük, ez a mi önálló utunk! Ha erre jársz, mondom, gyere be, mert én várlak. Rájöttem. Kíváncsi vagyok neked mennyire októberibb ez az idei tizedik hónap. Mert én – messze attól, hogy tisztán lássam – rádöbbentem, miről van szó. Megosztanám veled a gondolataimat, és így, várva rád, remélem, hogy csillan majd a szemed, és hosszú beszélgetés előtt állunk, te és én, régi idők gyermekei. Barátom! Utolér lassan bennünket a gyermekkor! Eddig még csak nem is sejtette magát, úgy éreztük, ott van, ahol hagytuk is, és messziről melegíti szívünket, de manapság el-elcsípi a grabancom, halálra rémít, és nyugtalanít. Nem vagyok tőle ideges, csak más. Zavarodott. Arról ne is beszéljek, hogy töröl dolgokat, nem engedi, hogy tudjam, hogy emlékezzek! Teljesen még nem ért utol, pillanatokra közvetlenül mögöttem van, a sarkamba lép, majd újra lemarad – mégis döntőképes! Mi lesz velünk, barátom? Most újból hidegen verejtékezünk, az udvarvégi árnyékszék éjjeli használatától? Körmöt rágunk vérig, mert hétvégére sem vittek haza bennünket? Haza... De hol is laktunk akkor? Én a mamánál. És féltem, ha megütöttem magam, mert majd mit szól. Most kell, így, elfáradva kiolvasni a konyha valamikori dohányfüstjében kirajzolódó gondokat? Édes Istenem! Mi van, ha újból azzal kelek, és attól félek elaludni, mint akkor régen? Milyen október ez az idei, amitől most nemcsak szép a múlt. Kiborult a..., a nyolcadik! Ennyi év kellett, hogy szaladva utánam, utolérjen, és bemutassa, ha a tettesek meghaltak is, a tetteik maradtak. Élnek bennünk, elbújva lelkünk utcáinak zegzugaiban. Lopakodtak évekig, és most, ha akarjuk, ha nem – elszámolnak velünk. Papír és ceruza helyett álmok és gondolatok, összegek helyett könnyek és mosolyok. Na, miből volt több? Még csak most kezdődik a magány, a félelem és a pánik! Nem úr még, de sok munka áll előttünk, hogy ne is legyen. Legyőzni gyermekkorom sötét titkait – új munka! Az orvos is azt mondja: örökölte hölgyem, ez most derült ki, ebben a korban kezdődik. Jó, mondjuk a vérnyomás, a glaukóma egy marék orvossággal legyőzhető még tíz, jobb esetben húsz évig, de mi van ezzel a vacakkal, ami settenkedik, mocskos pofájával néha az arcomba röhög, hogy bepiszkolja szentjeimet, akikben hittem, és akiket méltón gyászoltam, akikért tűzbe ugrottam volna, és akiknek a becsületéért a nyakam vágtam volna. Most rá kell jönnöm, emberek voltak, mint mindenki, hibáztak és bántottak is.
    Ha erre jársz, gyere be hozzám, várlak. Ismerted őket, ezért szeretnék pont veled beszélni róluk, barátom. Kaparjuk már fel a múltat, és szagoljunk bele, mennyire büdös, hogy megértsem, miért van ez az állapot. Hipnotizálj a régi idők emlékére, hátha rájövünk egy pár elrejtett igazságra, és általuk a feleletekre. Miért mindig engem hagynak el? Miért félek nemet mondani? Miért fontos, hogy mindenben magamtól telhetően a legjobb legyek? Miért kell tetszeni mindenkinek? Hogy van az, hogy a legfontosabb az önállóságom, miközben biztonságra vágyom? Miért semmi minden és minden semmi szinte percek alatt? Jaj, nem kell most arra gondolni, hogy megbolondultam! Dehogy! Te is ezzel harcolsz, más kérdésekkel ugyan, de ezzel, csak gyáva vagy, és hallgatsz róla. Én meg kimondom, nem szégyellem, mert akarom, hogy tudd, barátom, nem vagy ezzel magad. Gyere, én várlak!