146. Zöld levél
Az én ökörszem-em

    Október első hétvégéjén tartották az Európai Madármegfigyelő Napokat, amit a madártani szervezetek világszövetsége, a BirdLife International indított útjára 1992-ben, és azóta minden évben több tucat ország, több tízezer madár- és természetkedvelője vesz részt rajta. Számomra se volt kérdés, kivonulok-e október hetedikén a terepre, távcsövezek-e, fényképezek-e a madarak élőhelyén. Azonban, alighogy kinyitottam a kijárati ajtót, felrebbent a teraszról egy madárka és ellibbent a közeli kert bozótjába. Ökörszem! – tudtam mindjárt, hisz kertem lakója, már sok éve hű társam ez a legkisebb hazai madarunk (Wren, царић – Troglodytes troglodytes). Neve még a tüskebujkáló, csaláncsattogató, csuk is. Kitartó, télen sem vonul el, hanem velünk együtt küszködik a hideggel, a zimankóval.
    Gyorsan visszacsuktam az ajtót és a hátsó udvarra jutva, a házat megkerülve mentem ki az utcára, fényképezőgéppel a kezemben. Addigra a kis huncut már megint ott ugrált a teraszon, mintha keresne valami eleségfélét, vagy mintha azt mondaná: „Itt vagyok, fényképezz le engem a madármegfigyelő napon!” Mindezt persze már az én eszem adta ki, de tény, hogy sikerült a fotó, pont a biciklikerék előtt, utána fütyürészve karikáztam le a Bara partjára, a Budzsákba, hogy még több madarat lássak.

Az ökörszem fészkét április végén addig keresgéltem a kertemben, míg végül egy sűrű szederbokorban rá nem találtam. Tele volt tojásokkal és mondanom sem kell, mennyire megörültem neki.

    Azt gondoltam ugyanis, hogy nem megyek én messzire, idegen vidékre, mert az a fontos ezen az illusztris napon, hogy saját madárállományunkat figyeljük meg, mérjük fel. Az út során volt is még két különleges megfigyelésem, de nem a vízen, hanem a kukoricaföldön. Törés után kukoricatarlót tárcsázott egy traktoros, és nyomában dankasirályok szálltak a földre, forgatták a rögöket. Lakmároztak a kiforgatott férgekből.
    Valamikor vetési varjak kísérték az ekézőket, ők lesték a szántással kiforgatott kukacokat, egereket. Mára azonban a varjak erősen megfogyatkoztak, úgyhogy a Tiszán, meg a közeli halastavakon tanyázó sirályok foglalták el a helyüket.
    Tovább haladva, madármegfigyelő utamra az égen „szitáló” vörösvércse tette fel a koronát. Lebegett, lebegett, csak lebegett egy helyben, a levegőben, aztán lejjebb ereszkedett, majd lecsapott és már karmai közt volt a mezei egér, amit azon nyomban el is fogyasztott. Ilyen a mi vércsénk vadászó modora.
    A traktortárcsa nyomában keresgélő sirályokat, a szitáló vörösvércsét is sikerült lefényképezni, és utána már nagy megelégedettséggel vettem hazafelé az irányt. Eszemben és a fényképezőgép mikrokártyájában ott voltak az ökörszem, a sirályok és a szitáló vörösvércse fotói. Szép napom volt!

Király János