Vérrokon

    Egyszerű fagyizásnak indult. Az estefelé kellemes hűvöst kínált, kényelmes érzést, és a szellemi munka, szinte remegővé tett, egy kis friss levegő után, mozgást és teret igényeltem. Miközben a vanília, mogyoró és erdei gyümölcs ízeket próbáltan különválasztani a számban, azt kérdezték tőlem, hogy az egyik előző írásomban a féltestvéremről írtam -e!? Nem. Akiről írtam, nem a féltestvérem, de nekem az is van. Kettő. Vagy több….
    Az édesapámmal leélt három hónapba sok minden belefért, ennek az időnek a tiszteletére vagy csúfolására, aztán sorozatban történhettek a dolgok. Ez az a kilencven és pár nap, ami kötelez és jogot is ad, neki, nekem és a többieknek. Az én gyermekéveim azokban az időkben múltak, amikor nem lehetett sokat kérdezni a felnőttektől, ha mégis összeszedte magát a csemete, és kérdezett, nem igen kapott rá választ. Ha éreztük a levegőben, hogy valami történhet, ami nem a megszokott, tudtuk, hol a helyünk.  Akkoriban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a gyermek nem értett dolgokat, hisz azért volt gyermek! Így magyarázták: gyerek vagy nem érted, majd!
    Amikor felnőttem, akkor sem volt könnyebb, mert elmondták és megértettem, többek között azt is, hogy mennyivel egyszerűbb volt nem érteni! Édesapámról csak jót meséltek, még a hibáit is úgy prezentálták nekem, hogy hááát… ilyen volt, igazi bohém, nőcsábász, de jó barát, víg kedélyű, mulatós,  nem gonosz, csak könnyelmű ember, mérhetetlen pozitív kisugárzással. Mindenki szívébe eléggé belopta magát ahhoz, hogy még évek múltán is valami barátságos ábrázattal és kacér mosollyal emlegessék. Így soha nem tűnt sértésnek, ha azt mondták – de mondták is sűrűn – tiszta apja ez a lány.  Többek között szüleim, gondolom ezért is, hasznosnak vélték, hogy se őt, se a hozzátartozó rokonságot ne ismerjem. Gyermekésszel és adott alaptermészettel könnyen azonosulhattam volna. A nagynénémet Anyukám mégis szívesen emlegette és mutogatta a fényképeken, aki rám nagyon kíváncsi volt. Így, amikor annak eljött az ideje, Anyuval elmentünk hozzá. Kellemes emlék. Hatalmas zongora, világos szobák, tisztaság és rend, ahol szép és nyugodt, méltóságteljes emberek laktak, akikből a szeretet sugárzott. Jóságos szemek, simogatás, finom ételek, jó hangulat, az, amire ma is örömmel gondolok. Mindig szívesen jártam oda vissza és a nagynéni, a szüleim mellett, az egyik legfontosabb személy lett az életemben. Magas, barna hajú, határozott tekintetű ember, az egyedüli meleg – kék szempár, az egyedüli ember, aki úgy szeretett amilyen voltam.  Elég volt ha rám nézett – hittem neki! Rövid de tömör kapcsolat, 15 év, tele érzelemmel és őszinteséggel, csodálattal és tisztelettel. Mindig kihangsúlyozva, hogy oda tartozok! Könnyet csal ma is a szemembe az ahogyan mondta: Te a miénk vagy, így amilyen vagy, vannak tőled jobb emberek, de azokat miért szeressük, ha nem hozzánk tartoznak. Tudd, akár mit teszel, én itt vagyok, ha tévedsz, akkor is! – a szeme kellemesen szúrt, direkt nézett, meg se rebbent a tekintette, úgy mondta, mintha a világ legigazabb dolgát közölné velem. Nem volt okom kételkedni, hittel vallotta, és az életben nem egyszer bizonyította szavai súlyát. Mindig a hasonlóságot kerestem kettőnk között, ma is igyekszem olyan szorgalmas, konkrét, bölcs és melegszívű lenni mint amilyen ő volt. Sokat adott, és két dolgot kért, kérlelt, hogy ismerjem meg – akarjam megismerni a féltestvéreimet.  Akkor is mint ma, nagyon ragaszkodó, de hideg természetem volt, és kizárólagos véleményeim a dolgokról. Mégis nem tudtam volna neki ezt nem megtenni. Megszervezte. Először a tőlem idősebb férfitestvéremmel találkoztam, és ha hihetetlen is, de semmire nem emlékszem. Azt hiszem, túl ideges lehettem. Pár évre rá a tőlem fiatalabb nőtestvéremmel sikerült találkozni. Az ilyesmi, úgy történik, ha valaki – és remélem sokan – nem tudná, hogy jön egy ember, és azt mondják, ő az. És semmi, az izgalmon és idegességen kívül, semmi érzelemkitörés, még így utólag is pontosan érzem azt a hideg kézfogást, ölelést. Akaratlanul is, elsőre mindig a hasonlóságot keresik ilyenkor a szembeállítottak egymásközt, fürkészik a dolgokat, amik szemmel megfoghatóan bizonyították – egy családból valók.
    Az évek telnek múlnak, és mi összemelegedtünk, most már „együtt” öregszünk. Az ölelések, hosszabbak, melegek és a kezek már nem idegen érintésűek. Ma már előfordul, hogy kézen fogva beszélgetünk. A gyermekeinket kereszteljük, lakodalmakat szervezünk, Karácsonykor elsők között halljuk egymást, születésnapokat ünnepelünk és temetéseken nem merünk egymásra nézni. Fájnak a testvérkönnyek. Apánkat is eltemettük.  Ott álltunk hárman feketében. Ő így együtt soha nem látott bennünket. Más mentalitású kis csapat ez, itt nincs helye kritikának, nem szoktuk bántani, okolni egymást, mi egymásnak hibátlanok vagyunk. Ebből sokan példát meríthetnek, olyan testvérek, akik egy anyatejen nőttek fel, közeli rokonok, akik haragban élnek évekig…, örökre. Mi soha nem kérdeztük, mért van három anyánk, miért nem volt soha apánk – kinek mennyi jutott és járt.  Ez a kis csapat túlélte, kitartott, külön és együtt is testvérek vagyunk, a víz vérré vált, vagy a vér soha nem válik vízzé.
    Nem tudom, sírtak-e éjjeleken kisbabakorukban, gyötörte-e a hasfájás őket, lenyelték-e a meggymagot, vagy szerették-e a spenótot. Azt se tudom, feleseltek-e, milyen tanulók voltak, nem ismertem az első szerelmüket, a tanító nénijüket. Himlősek voltak-e, szöktek-e el otthonról!? Milyen a kézírásuk, a kedvenc ételük, a barátaikat sem ismerem! Én csak annyit tudok, hogy most itt vagyunk egymásnak, hogy könnyebb legyen. Elvárások és kérdések nélkül, mindig megörülünk, ha együtt vagyunk.  Zenére dobban a szívünk, mosolygós az alapindulásunk, soha nem panaszkodunk, mindhármunknak magas a vérnyomásunk, és imádjuk a burgonyát. Kicsit önimádó, de jószándékú emberekké váltunk, vagy még akkor azokká születtünk, hogy ennyi idő után egymásra találjunk, és egymásra ismerhessünk.

Pergel Zsaklina