A „falu szeme”
Szeretem azt mondani, hogy kisvárosban élek, szeretem azt, hogy itt mindenki tud mindenről vagy legalábbis azt hiszi, hogy tud mindent mindenről, és szeretem, hogy mindenkinek véleménye van a dolgokról, s mindenkit kevés kivétellel minden érdekel.
Mindig vannak aktuális pletykák, és tudjuk azt, hogy a falunak „szája” van, és ha valamit a szájára vesz, azt nem ereszti, kíméletlenül szétszedi, összemorzsolja, szétcincálja, s végül, ha ízletesebb falat ígérkezik, kiköpi lerágott csontjait.
Nem kell messzire mennünk, hogy megtaláljuk mi is most, nálunk az aktuális, amiről mindenki beszél, amiről mindenki kérdez.
Az utcasarkon összegyűlt, otthonkás, légycsapós asszonyok, a bolt előtt söröző munkások, az iskola előtt csemetéjükre várakozó anyukák is erről mesélnek, de a piacon, a várótermekben, a kozmetikusnál, a fodrásznál sőt a vasárnapi mise után is ez a legfőbb téma: elvetemült betörőbanda portyázik a városban.
És erről mindenkinek van saját véleménye, mindenki tud valami fontosat az ügyről, és sokan sejteni is vélik, hogy kiről, kikről lehet szó. Mindenki látott, vagy legalább az ismerőse látott valami érdekeset. Mesélnek éjszakánként feltűnő fekete gépkocsikról, gyanús telefonhívásokról, elaltatott, megmérgezett kutyákról. De már vannak történetek a házat, és a gyermekeket hősiesen védelmező, betörőt kergető ebekről, bátor szomszédokról és gyorsan érkező, tolvajt ijesztő rendőrökről.
Az izgalmas mesék kisebb-nagyobb változtatásokkal megfűszerezve terjednek tovább, és ez egyáltalán nem baj, mert a pletyka alapvető emberi jellegzetesség, a pletyka a „falu szeme”, amely mindent lát, éberen őrködik, mindent észrevesz, és talán ezeknek a bolt előtti, várótermi történeteknek is köszönhetjük, hogy most jobban vigyázunk egymásra, hogy kutyaugatást hallva átnézünk a szomszédba, s odafigyelünk, ha ismeretlen autó fordul be az utcába.
Pletykálunk, érdekeseket mesélünk egymásnak, így együtt gondolkodunk, közösséggé kovácsolódunk, hisz összetartozunk.
Szeretem, hogy összetartozunk.
Józó (Krizsán) Mónika
