TANÍTÓ NÉNI

    Mint anya másodszor búcsúztam el az első tanító nénitől. Mindennapjaink internet világában, sok-sok jelszót használunk, és ezek biztonsági kérdései között az első helyen ez áll:  „Hogy hívták az első tanító nénidet?” …..mert ezt soha nem felejtjük el! Kivárva, hogy véleményem ne behízelgésként legyen értékelve, most írok arról, hogy még mindig világosan emlékezem az én tanító nénimre – akit mindenki Török Ica néven ismert, és emleget még ma is, emlékezve Rá és hordva magamban azt az érzést, ami tőle született, fájdalmasan és szomorúan tudom csak elfogadni, amit a „modern” világ hozott.
    Az iskola ereje hatalmas volt, én aprócska és rémült. Már az „m” betűnél tartottunk és még mindig azzal a szorongással és tisztelettel léptem be az ajtón, halkan emeltem a széket, mert első nap így lett mondva. Büszke önteltséggel nyitottam ki rendezett tolltartómat, napra hegyezett ceruzákkal, takarosan borított füzeteim és könyveim szeretettel és nagy ábrándokkal rendezgettem – megrettenve a tanító néni szigora által betelt levegő hirtelen rám nehezülő súlyától – aminek különös iskola illata volt: keveredett az ablakon beszűrődő kinti élet zamatja, a forró radiátor melegével és a gyermek illattal – majd megnyugodva, karjaim a széktámla mögé helyezve, egyenesen ültem. Szinte minden mozdulatom tudatosan történt, ellenőrizve minden levegővételt, előre kitervezve minden tekintetet, attól tartva – lehet, figyel! Amikor tudtam és biztos voltam a dolgomban, hogy jeles a viselkedésem, hogy kitűnő a felkészültségem, még akkor is tartottam Tőle. Nem féltem(!), csak eleget szerettem volna tenni az elvárásainak, a dicséretéért és az elismeréséért éltem, hogy iskola után rohanhassak haza, dicsekedve Anyunak, aki csak közömbösen vette a jó jegyeket, mondván ez így van rendjén, ez a legtermészetesebb. Apu szíve lágyabb volt, ő megsimogatott és halkan mondta: A lány….! – miközben elégedetten mosolygott, és én jól éreztem magam. Viszont jaj nekem, ha „bajt” kellett jelentenem! Abban az időben, ha a tanító néni azt mondta a feketére, hogy piros, akkor az otthon mindenkinek piros volt! Nem vonták kétségbe a véleményét, nem kérdőjelezték meg a megítélő-képességét és a tudását, de gondolom nem azért, mert nem volt hiba benne. A szüleim nem voltak korlátozott emberek, se szégyenlősek, se tudatlanok, véleményük is volt a dolgokról…., mégis hárman tiszteltük nagyra a tanító nénit. Miattam! Mert, az én tanító nénim volt a legszebb és a legjobb, ma is előttem van markáns arca, szőke vállig érő haja, enyhe természetes hullámmal és úgy rémlik ….világos szeme volt. Nem igazán mosolygós természete, néha jóízű nevetéssel díszítette hétköznapjainkat. Kezei sűrűn ökölbe szorítva mint támaszként helyezte az asztalra, előredőlve, szigort parancsolt, és még azt is tudta fokozni, amint ily módon párat erőteljesen koppantott az asztallapon. Mindig diszkrét szoknya és konzervatív felső, helyes cipő és kevés, de úgy gondolom, értékes ékszer, talán féldrágakő, lágyította, vagy szigorította egyszerű eleganciáját. Ha hiszitek, ha nem, én megtaláltam szemeiben és a keze alatt a „puhát”, igenis mikor félig mögém állva elmarkolta a vállam és megszorította, utasítást adva, ez mindig úgy tűnt, hogy egy kis simogatással végződött…., vagy ez csak az én képzeletem?! Azt hogy szeretett, mindig éreztem, azt hogy elégedett velem, csak akkor, amikor már harmadikos voltam, más diákja. Mekkora büszkeség öntött el, mikor hangos köszönésemre odafigyelt, majd bólintott, és néha még pár szót is váltott velem, megismert! Évek után is megismert, sok-sok év után a hála az ő arcán villant, az ő szemében csillant az öröm, hogy még „megismerem”. Nem változott, csak léptei lettek gyengébbek és lassúbbak, tekintete tétova és szelíd, aztán nem találkoztunk.
    Így most már el merem mesélni, hogy a kis „s” betű nekem nem ment egyből, de kettőből se, és mondta egyszer, mondta kétszer, mondta többször, kiabálva, ököllel az asztalt kopogtatva, a kezem markolta, és még akkor se…., majd újból az asztalra és aztán a fejemet is „kopp”. Végül, sikerült! Ma is izgalommal kanyarítom az emlékezetes betűt, nincs olyan kis írott „s”, hogy Ő ne jutna eszembe, és minden amire ő tanított, mert sok mindenre megtanított! Arra, hogy a legapróbb részletekből áll össze az egész, hogy minden kicsi része a dolgoknak, a tetteknek épp oly fontos ahhoz, hogy az eredmény tökéletes legyen. Megtanította velem, hogy a betű attól betű, amitől és akitől lesz kidolgozott. Varázsa van ma is, ceruzám játékában, minden kanyarnak és lendületnek. Megtanított arra, hogy a létrának fokai vannak, melyeket egyesével kell megmászni, és mindig van következő, ami miatt az intelligens alázat az, amire fölöttébb szükség van az életben, hogy az alárendeltséget erőforrásként tudjuk értékelni. És a létra labilis…

    Kedves szülők, ne vegyétek el ezt az érzést gyermekeitektől! Adjátok meg nekik azt a lehetőséget, hogy átérezzék, mi a tisztelet adásától kapott kellemes lelki állapot. Hadd csodálják a gyerekek azt a személyt, akit nekik a sors küldött, mint első tanító nénit, hadd higgyék, hogy bárkitől okosabb és csinosabb és tökéletesebb mert, az ebből tanultak lesznek hasznukra sok-sok év után is. Senki nem vonja kétségbe, hogy nem a szülő az, aki a legokosabb, ha gyermekéről van szó, de helyet kell hagyni más fontos személyeknek is, akik nevelési módszerekkel felkészítik a csemetéket a nagybetűs életre, mert ők azt tanulták. Minden oktató egy külön egyéniség, akitől tanulni lehet, jót is és rosszat is, de mindegy mit, hasznunkra válik. A gyermekpozíció pedig szorgalmat, tisztaságot, őszinteséget, pontosságot és fegyelmezettséget követel, ezekre a kötelezettségekre fel kell hívni gyermekünk figyelmét, hisz a tanító néni ezt dijjazza és „kedvencé” így válhat gyermekünk.
    Mert melyik szülő nem jött rá (még), hogy az első osztály egy életen át tart és a sors mindig add hozzá tanító nénit?!

Pergel Zsaklina