A víz az úr

    A legutóbbi esőzések is azt bizonyítják, hogy a fenti állítás nagyon is igaz. Egész évi csapadékmennyiség hullott le az elmúlt hónapban, amely katasztrofális válsághelyzet kialakulásához vezetett községünkben. Víz alá kerültek az utcák, a házak, az utak, az udvarok, kertek és istállók is. A híradások és újságcikket által eddig csupán szemlélői voltunk a zord időjárás borzalmainak és következményeinek, de most saját környezetünkben is megtapasztalhattuk a víz okozta károkat és szörnyűségeket.

    Amikor saját házunkról, kertünkről vagy udvarunkról van szó, átértékelődik bennünk mindaz, amiről eddig csak hallottunk vagy a televízióban láttunk. Egy katasztrófa átélése megmutatja, hogy milyenek is vagyunk valójában válsághelyzetekben, hogyan tudjuk kezelni a helyzetet, és hogyan tudunk együttműködni, csapatban dolgozni, azért, hogy megelőzhessük a még nagyobb károkat. A személyes érintettség viszont indulatokat, dühöt és elkeseredettséget is kivált az egyszerű emberekből, és ez teljesen érthető is, csakhogy ez még nem megoldás magára a krízisre. A kiabálás, a fenyegetőzés és az, hogy mástól várjuk a végső segítséget, aki szintén hasonló szituációt él át, még nem tűntet el egy évi csapadékot, nem állítja meg az esőzéseket és az ez által keletkezett belvizeket. Talán az égieket kéne feljelenteni és lehet már sokan meg is tették volna, ha tudják, hol kell kérvényt benyújtani hozzájuk. Felelősöket keresünk, kutatjuk azt, vajon ki lehet a bűnös és hiszünk abban, hogy biztosan meg lehetett volna előzni a katasztrófát. Csakhogy a vádaskodás közben figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy az esetleg felelősnek gondolt személyek vagy illetékesek éppúgy részesei annak, aminek mi is, és talán próbálnak segíteni, de csodát tenni senki sem tud. Az okokat kutatva azt is figyelembe kell vennünk, hogy az elmúlt évtized lesújtó szegénysége és a pénztelenség is hozzájárult a bajhoz, mert az emberek alacsonyabb fekvésű és olcsóbb telkeket, házakat vásároltak. Ebből következik, hogy maga a közművesítés sem történt szakszerűen és tervezetten: a szomszédtól vezettük át a vizet, vagy onnan, aki megengedte, és onnan ahonnan a legkönnyebb volt. Lebetonoztuk a bejáratot, az udvart, nem gondolva arra, hogy a tetőről lezúduló víz hová folyik majd. Persze voltak „ügyesebbek” is, akik úgy oldották meg a problémát (már ha ezt megoldásnak nevezhetjük), hogy a szomszéd elé vezették el az esővizet.

    Sokszor a magasan fekvő úttest úgy működik, mint egy gát, és az utca mindkét oldalán áll a víz. A régi esővíz-elvezetőket befedte a gaz, a föld, és sajnos néhol a szemét is. Ahhoz, hogy megoldódjon a helyzet, az időjárás kedvezőbb alakulása is szükséges, valamint az emberek öntudata, és kiásott árkok kellenek. Ilyenkor felmerülő kérdés még az, hogy az a polgár, aki pár évvel ezelőtt még szigorúan ellenezte és gátolta az esővízárkok ásását, most határozottan követeli ezeket a munkálatokat. Későn okos az ember, és sajnos későn gondolkodik is.
    Olyan személyek is voltak, akiket közvetlenül nem sújtott a belvíz, és semmilyen ingatlanuk nem volt veszélyben, de elmentek megnézni a vízben úszó házakat, ami még nem is lett volna baj, ha segítő szándékkal teszik mindezt, de sajnos inkább „katasztrófaturista” módon viselkedtek, és ez nagyban fokozta az amúgy is pattanásig feszülő helyzetet és közhangulatot. S volt a másik csoport, akik attól függetlenül, hogy saját háza is víz alatt volt, segített a másik utcában lakóknak, hogy a víz ne terjedjen tovább, és csak azután mentette saját javait. Tehát mind mások vagyunk, más-más reakciókkal, főleg egy katasztrófa sújtotta szituációban, de úgy gondolom, pont az ilyen szélsőséges helyzetek mutatják meg a legjobban, milyenek is vagyunk valójában. A bajban ismeri meg az ember a másikat. Az igazi gond viszont, hogy nagy árat fizettünk azért, hogy megtudjuk, kire számíthatunk és kire nem. Talán pont ezért is kapunk ilyenféle égi „áldásokat”, mert az igazi emberségre akkor derül fény, ha kiszolgáltatottak vagyunk a természetnek és a környezetünknek.

    Bízunk abban, hogy soha nem ismétlődik meg hasonló esőzés, de okulva a történtekből, le kell szűrni a tanúságot, és ha netán újra hasonló helyzet alakul ki, fel kell készülni rá, vagy legalábbis meg kell próbálkozni a kezelésével. Árkokat kell ásni, átfolyó csöveket kell lehelyezni. Remélhetőleg a közeljövőben lesz olyan csatornarendszerünk, amely segíti majd a víz elvezetését, és részben fölöslegessé teszi az amúgy is megtelt emésztőket és ülepítőket.

V.E.