Mit üzen Kanada?
Amikor jó félé-ves ott tartózkodás után megjött Tóth László barátom Kanadából és megeredt a mese a szájából, akkor kezdtem elõször igazán érezni azt az irdatlan nagy távolságot, ami elválaszt bennünket az új világrésztõl és ami végsõ soron azt is jelent(het)i, hogy a magamfajta, egyszerû földi halandó soha nem jut már el Amerikába. Pedig – ahogy most belegondolok – nem múlik el hónap (hét?) hogy valaki (kan)adai ne repülne ide, vagy oda az óceán fölött.
Tóth László Kanadában az azúrlepkével
- Amikor a levegõben szálltunk, olyan magasan voltunk (12 000 m), mint Adához Pecelló – mondja már itthon Laci barátom – és bevallja, az is megfordult a fejében, mi lenne, ha most leesnének, vajon hova esne, a tengerbe, vagy a földre?
De hagyjuk a sátáni gondolatokat. Beszéljünk inkább arról, hogy hosszú évek után most látogatta meg elõször leányát Ottíliát, aki jó tíz évvel ezelõtt hajadonként vándorolt át az Újvilágba, ma pedig férjezett asszonyként, angol férjével és Matthew-vel, négy éves kisfiával várta az édesapját a torontói repülõtéren.
Tóth Ottília, férje Mike és kisfiuk Matthew
Egymás szeretgetése és dédelgetése után jött a testvére, Margit és unokahúga Melánia meglátogatása, majd a kint élõ számtalan baráttal, ismerõssel való találkozások végeláthatatlan, megható és kedves napjai következtek. Utána meg a kirándulások a messzi erdõségekbe, a Nagy tavak partjára. Teljes valójában megjelent elõtte az indiánregényekbõl ismert, szeretett és csodált Huron-tó, a Niagara vízesés…
Kilométerek, vagy ahogy ott mérik a távolságot, mérföldek százait, ezreit utazták be autóval lányával, vejével és unokájával, hogy õ minél többet lásson ebbõl az adaiak által oly sûrûn lakott és emlegetett országból.
- A legmélyebb benyomást az emberek felebaráti szeretete tette rám – mondja Laci -, hisz ahova csak mentünk, ismerõstõl és ismeretlentõl mindenütt csak mosoly és végtelen jóindulat fogadott. Rengeteg angolt, franciát, németet, szerbet, horvátot, skótot, afrikait, arabot, kvékert, indiait, kínait, koreait, indonézt, no meg magyart láttunk, és mindegyiktõl végtelen barátságot, szeretet kaptunk. Azt hiszem, környezetünkbõl minden velünk élõ nemzet fiainak oda kellene menni barátságot és toleranciát, mi több, szeretetet tanulni!
„Kanadában találkoztunk, telefonon beszéltünk, vagy meglátogattam Huszka Istvánt, Szõke Istvánt és feleségét Kelemen Rózsát, Csicsmann Istvánt és Évát, Volford Robit és Sutka Tündét (akikhez pont most, november 6-án repültek Adáról Robi szülei, Volford Pál és Borbála), Apró Zoltánt, Apró Erzsébetet, Dóczi Líviát és férjét, Fehér Józsefet, Pergel Jánost, Sterbik Terézt, Vidov Mladent és Milankát, húgomat Tóth Margitot, férjével Ernie Khetlerrel, a Margit lányát, Melániát, Zanai Istvánt, Gyarmat Izabellát és Bakos Zoltánt.” |
Laci barátom végtelen szerencséje, hogy a messzi Kanadában összetalálkozott adai jó barátjával, Sutka Antallal és feleségével, Lukács Marikával, akik szintén a kint élõ lányukat Tündét és családját látogatták meg. Már itthon egyesség született köztük, hogy ott kint majd együtt mennek el a hírneves lepkeházba, ahol ki tudja hány száz meg száz négyzetmé-teres, klimatizált pavilonokban a világ minden tájáról szárma-zó lepkéket tenyésztik, és mutatják be a látogatóknak. Ez a látvány Laci-barátunknak határtalan örömet szerzett és kedve szerint örökre ott is maradt volna! Nem csoda, hisz itthon is a lepkék megszállottja. Olyannyira megszállottja, hogy alig-hogy leszállt a repülõrõl ott is lepkehálót vásárolt és lépten nyomon vadászta a pillangókat. Csak egy volt a baj:
- Sokkal kevesebb ott a lepke, mint nálunk, úgyhogy „csak” 150 példányt sikerült fognom és zacskóban hazahoznom. Viszont vannak köztük igazi kincsek, mint például a legendás Monarch, azaz a királylepke, amelyik az amerikai kontinens nagy hõse, akárcsak nálunk a vándormadarak. Ha közeleg a tél, milliárdnyi tömegben vándorolnak, röpülnek Mexikóba. Ilyen-kor mindent ellepnek, az eget és földet egyaránt. Ha a faágakra telepednek picit pihenni, megtörténik, hogy letörik a faág! Súlyuk pehelykönnyû, de akkor tömegben vannak, hogy az ágak megroppannak a súlyuk alatt. Nos, ebbõl a csodálatos lepkébõl most már van az adai gyûjteményemben is! A jövõ évi MIRK-kiállításon akárki megnézheti õket.
Sutkáékkal a Niagaránál
-Felejthetetlen élmény volt számomra a kanadai kolibri is: hallottam fülem mellett szárnyai suhogását, a madárka pedig csak akkora volt, mint egy klikker. Vásárolt nekem a lányom egy színes kanadai madárlexikont, a tél folyamán itthon majd nézegetem, és felidézem a látottakat – mondja lelkesen Laci barátunk, majd így folytatja:
- Jól szétnéztem ott erdõn, mezõn és a benyomásom most talán meglepõ: ha alva, csukott szemmel elvinnének és Kanadában letennének az út szélére, felébredésem után nem tudnám megmondani, hogy nem itthon vagyok!. Annyira hasonlóak a fák, a növények, a vadvirágok, mintha csak az Ada környéki mezõket látnám. Ugyanúgy virágzik ott is cickafark, mint itthon. Az utak mente ott is tele van orbáncfûvel, héjakút mácsonyával. Az utcákon verebek ugrálnak…
A Virágváza-sziklánál a Huron-tó partján
De mindennek vége szakad egyszer, és elérkezett a búcsú pillanata. Mindenki sírt, szem nem maradt szárazon. Ott siratták az aput, a nagytatát, itthon meg türelmetlenül várták. És a MALÉV hazarepítette, Törteli Jóska meg hazahozta Ferihegyrõl. Néhány napi akklimatizálódás után folytatódott a mindennapi taposómalom: a munka. Igaz, kint sem volt rest, kívül-belül befestette a lányáék házát. És ahogy ezt a szomszédok látták, mindenki hasonló „szolgáltatást” rendelt magának is. Úgyhogy egy csomó euró lapult a repülõgépen a zsebében, ami – bár örömet okoz – de itthon kell orvosra, a megélhetésre. Hát ezt üzeni Kanada: köszönik, jól vannak! Domonkos István újvidéki-svédországi költõnk sorai jutnak eszembe:
„kanadában mindenki kanadai
kanadában kanadai évek múlnak…
kanadában mást sem hall a kanadai
csak azt hogy kanada kanada
a kanadai kínai is kanadai
kanadában
ha kanadailag kifogásolható is
kanadaisága…”
Tehát, kanadaiak, az egyszerû(bb) adaiak is hírt kaptak felõletek. Szeretünk benneteket!
Király János
