Szüretelők zajától hangzott a Disznóhát

    Pontosan akkortájt, amikor a nagyvilágból minduntalan exkluzív szüretekről, ünnepi vagy diplomáciai szüreti rendezvényekről szóló hírek jutottak el hozzánk, az én telefonomra is érkezett egy kedves szüreti meghívás - Adáról. Nyilván emlékszik még az olvasó, hogy annakidején egy riportban dobra vertük, hogy az adai Apró János szőlősgazda kékfrankos borával a temerini, hagyományos Vince-napi borversenyen, erős nemzetközi mezőnyben, egyszer arany, egyszer pedig ezüstérmet nyert. Büszkék is voltunk erre az adai sikerre, ami talán nem is véletlen, mert a mi Alsó és Felső rétünk valaha nemcsak jó szőlőket, hanem jó borosgazdákat is termett.

A házigazda, Apró János szüreteli a magas tőkét

    János barátunk a Disznóháti parcelláján gazdálkodik. Gyönyörű, magasművelésű kékfrankos szőlőt termő tőkéi vannak. Az őszi borongós, szemerkélő esős időben ezek a még mindig haragoszöld levelekkel borított tőkék kékeslila bogyós szőlőfürtöktől "roskadoztak" - bár nem olyan nagy területen, mint ahogy a gazda szeretné.
    - Magaslesnek számító ülőkémen naphosszat üldögélve rálátok a szomszédok tönkremenő parcelláira, és sírni lenne kedvem - mondja Apró János. - Ott egy kidöntött barackfa égnek meredő tuskója, amott disznóparéval borított földdarab, túlnan meg elhagyott, a gaztól meg sem közelíthető, meddő gyümölcsfák.

A szüretelők csoportja a szőlőskertben

    Az én fiam is családostól előbb vidékre, utána külföldre költözött, így nincs aki folytassa a szőlőművelést és borászatot. Unokám, Jancsika szeretne a nyomdokaimba lépni: amikor itthon van, igyekszik megtanulni a szőlészet ábécéjét, de az kevés. Ebbe bele kell születni, ebben benne kell élni!
    Most azok a szerencsés és boldog napok egyike van, amikor itthon a fiam és az unokák. Anna pózol fényképezőgép előtt a szőlőfürtökkel, Jancsika fényképez nyakra főre, aztán a ledarált szőlő levének cukorfokát méri a nagyapa utasítása szerint.

A 4 éves Czabafi Zolika volt a legfiatalabb szüretelő

    Közben Branko Radičević iskolai lektűrként tanult - meg kell hagyni gyönyörűszép - szüreti versének sorai jutnak eszembe, mert most ez az adai "szőlőhegy" is szüretelők zajától hangos. Van itt adai és zentai sógor, sógorasszony, testvér, rokon, szomszéd, - ismerős. Amíg a szőlősorokban csattognak az ollók, amíg Török Nándor (Csuka) szomszéd és ketyegő traktora hordja a szőlőt, az udvaron takaros bográcsban birkapaprikás fő csendes tűzön: pontosan úgy, ahogy kell! A szakács meg nem más, mint Nagypál Nándor, az adai bográcsverseny-fesztivál egyik kitalálója és szervezője, hazai is külföldi bográcsos-főzőversenyek rendszeres résztvevője, többszörös győztese.
    - A legutóbbi törökfalusi bográcsos fesztivált csak azért nem sikerült megnyernem, mert a bírók le voltak fizetve - mondja félig komolyan, félig nevetve Nándor, és az ember nem tudja higgyen-e neki, vagy ne. Egy azonban biztos: amikor kinyitja diplomatatáskáját, üvegcsékben fűszerek "milliárdja" tárul elénk. Hol az egyikből, hol a másikból csöppent egy cseppet, vagy vet egy csipetnyit a szakszerűen elrendezett, bepaprikázott és fékezett tűzön rotyogtatott birkahúsra. Az eredmény: fenséges paprikás, amiben nem tudni, a hús-e a jobb, vagy a leve?

A bográcsnál Varga Tibor (Flamingó) és Nagypál Nándor (Mutyi)

    Hozzá kell tenni, paprikás után ezüstérmes, hazai kékfrankos dukál.
    De amit Esztike, a feleség produkál vendégbúcsúztatókor, szinte könnyeket csal a szemembe. Jó emlékű Pesznyák-nagymamám tudott még egykor hasonlót produkálni: minden távozónak csomagolt a jobbnál jobb süteményekből, kalácsból. Hogy a szüret hangulatát, ízét, kedvességét is vigyük magunkkal, adjuk át az otthonmaradtaknak, és sokáig emlékezzünk a háziakra.
    Isten tartsa szokásukat!

Király János