Palacsinta

    Ha minden harmadik nap sütöttem palacsintát, és mondjuk minden alkalomkor csak tízet, akkor az elmúlt húsz év alatt ez körülbelül húsz-harmincezer palacsintát jelent, de sokszor mindennap, és többször százat is egyszerre, így nyugodtan mondhatom, hogy palacsintás volt ez a húsz év mögöttem. Hol reggelire, hol ebédre vagy uzsonnára, desszertnek, rotyogtatva, lekvárral, eurokrémmel és plazmakeksszel, de volt mákos, tejszínes, cukros-cimetes, üres, lehet este későn akár, mert a gyerekeim megkívánták! Palacsinta ötösért, palacsinta jó kedvért, palacsinta egy pusziért, palacsinta a barátoknak, palacsinta a békességért, alkuért, szeretettel anyától a fiaimnak. Nálunk a palacsinta mindennapos dolog húsz éve, hétköznapi étel, mégis különös varázsa van!

    „Anyám sütsz?!” – kérdi a már mély érdes férfihang,  vagy „Maaaamiiiii – széles mosoly  –Palacsinta?!”- hízeleg a kicsi. Sűrűn előfordul, hogy van meglepi palacsinta, de akárhogyan  is van, a különös illat nálunk betölti a levegőt. Mert nem azért sütök palacsintát a gyerekeimnek, hogy hálásak legyenek, hanem, hogy boldogok legyenek! Érezzék, hogy hazaértek, hogy várták őket, és a palacsinta kiváló „eszköz” arra, hogy még egy lépéssel közelebb kerüljek hozzájuk. Mert ha palacsintát sütök, akkor odaülök melléjük, és nézem, ahogy falják-majszolják. Még kérdéseket is tehetek fel, mert a finomság meglágyítja a gyerekszívet és kinyílik. Lehet kérdezni, és feleletet is kapok, két falat között – levegővétel közben, röviden, őszintén. Édes pillanatok ezek, gyereknek és anyának egyaránt.

    Nézem őket így, és szinte alig tudom tartani a szeretetem súlyát, ölelem őket egész lényemmel és a határokat nem ismerő imádat, elragadtatás és ragaszkodás lüktet az ereimben, és ez a tudatos, magasztos szeretet az, amit semmi nem cserélhet fel a világon, nincs tett, ember se érzés, ami felválthatná. És így sütöm a palacsintát idestova húsz éve, és etetem, nézem a gyermekeim, gyönyörködöm bennük. Hálás vagyok minden harapásukért, köszönetet mondok halkan a szívem mélyén, azt sem tudom kinek, csak érzem, hogy ez nem csak van, ez egy csoda. Az én csodáim!

    Ebbe a palacsintás világba sok minden jó és „rossz” is belefért és belefér. Nem volt minden és mindig csokis, kakaós és cimetes. Sokszor tévedtem, sokszor rosszul cselekedtem, mert hát a legjobb anyának is először van például tizenegy éves gyereke, vagy óvodába induló, vagy ballagó, vagy vizsgabálas. Megtörténik az első betegség, láz, az első egyes, feleselés, magába-fordulás, az első részeg péntek, az első szerelem, és sorolhatnám! És még menyi minden lesz, amit még a palacsinta is alig hoz helyre! A szülők – én is, ritkán kérnek bocsánatot a gyerekeiktől. Pedig minden anya, apa jó ha néha magába fordul, és belát egy pár dolgot, és ha legalább két, de akár több szemszögből is vizsgálja gyermekével történő eseményeket  – persze – engedje meg a világ  – ez az én véleményem, én meg tapasztalatból tudom, hogy sűrűn a normáknak és nem a saját gyerekünknek akarunk megfelelni. Mire bebizonyítjuk a nagyközönségnek, hogy példás anyák vagyunk, a gyerek – akit meg se kérdeztünk közben, hogy érzi magát – felnő,  és „elhagy” bennünket. Nem lesz idő a bocsánatkérésre, nem lesz mikor elmondani, mennyire büszkék vagyunk rá.
    És ilyenkor jönnek a palacsintás gondolatok:
    ...Az egyik nagy kérdés:  Félhet- e a gyermek? Igen, ha van mitől. És van mitől!? De még menyire! Nem csak a kígyótól, és nem csak a sötéttől, a boszorkánytól, de félhet a bizonytalanságtól, a lelki magánytól, az elvárásoktól és attól, hogy nem tud nekik eleget tenni. Fél, ha nem érti a dolgokat, ha érzi a bajt, de a legnagyobb félelem a gyereknek maga a félelem: ha attól fél, hogy félnie kell. El kell neki mondani, hogy szabad félni, hogy ez emberi dolog, hogy félünk, míg élünk, be kell neki vallani a szorongásainkat és azt, hogy sokszor pont a gyerekek azok, akik bátorságot adnak, példát mutatnak. Talán ez az egyik kölcsönös feladat, amit ránk ruház az élet, ránk – szülőkre, gyerekekre.

    ...Sírhat e a gyerek? Igen! Ha abba tudja hagyni. Sírni kell, sírni jó, sírni nem szégyen. Sírja ki a gyerek magát, hadd boruljon az anyja vállára, hadd zokogjon. Közben érezze, hogy mennyire könnyebb lesz neki sírás után, mikor felszabadul a lélek. Bátorítani kell, hagyni kell a gyereket, szakadjon fel onnan mélyről, hadd törjön ki a könny, mert akármennyire hihetetlen, nem csak házat és görbe lábat, pisze orrot, vagy éneklési hajlamot lehet örökölni, örökölni lehet a bánatot is. És a gyereknek ki kel sírnia azt a szomorúságot, amit örökségbe adtunk neki.

    …Bátornak kell lenni a gyereknek? Ha nem az, nem baj, ám de, ha ügyesek leszünk azzá válhat. Mert a gyerek minden szót hall és jegyez, évekig őriz, raktároz és akkor „rántja” elő, amikor szüksége van rá. Mert anyu, vagy apu azt mondta akkor..., és jól jön a bátorítás, ami előbb-utóbb célba ér. Ne restelljük a szót, ne fukarkodjunk vele! Meséljünk, meséljünk, meséljünk!

    …Mindent tudnia kell egy gyereknek? Igen! De nem tudhat!  És hogy mennyit tud, az nagyban tőlünk is függ. Ha megtanítjuk járni a gyermeket, miért kérjük minduntalan tőle azt, hogy üljön le?! Miután megtanítottuk a szavak varázsára, és beszélni tud, miért hallgattatjuk el, kérjük tőle, hogy csendben legyen? Nem gondolkodunk el soha, hogy talán fél az a gyerek, attól, hogy ezt nem érti, nincs sírhatnéka talán e miatt, vagy nem éppen a bátorságát tiporjuk le mindörökké?! Vajon hogy tanuljon meg mindent, „ülve és hallgatva”?!

    Süssünk palacsintát, beszélgessünk velük, kérdezzünk és engedjük, hogy kérdezzenek.  Legyen minden nap palacsinta illatú,  mert a finom vaníliás édesség bátorít, és okosít, és könnyeket szárit és erőt ad új dolgokat felfedezni, mert nem kell, nem lehet szorongani, félni, ülni és hallgatni egy-két anyu sütötte palacsinta után.

    És most ne mond, hogy ha neked sütöttek volna!, Kit érdekel !?. Ha nem sütöttek azért süss, ha pedig neked is folyt a lekvár a könyöködig, akkor azért süss te is palacsintát! Gyors és nem költséges gyermeki ínyencség, egy világot ér, szívet melegít, lelket bátorít, okosít és laktat. A legszebb benne az, hogy mindenki palacsintája másmilyen, és minden gyereknek pont az anyu palacsintája a legjobb!

Pergel Zsaklina