Legújabb szám - Najnoviji brojSzerkesztõség - UredništvoAnyakönyvi hírek - Vesti od matièaraArchívum - Arhiva

2011. július

Címoldal
Megünnepeltük a község napját
Ada napi események
Tiszai hajókázás
Ada-napi rendezvények
Hírek
Az adai Egészségház akkreditálása
Focizz és légy boldog
Az elismerés ára a kemény munka
Az alelnök albumából
Falusi idill...
Kevés a haszon, sok a gond
Már a hagyományőrző is hagyomány
Korlátok nélkül internetezik a gyerekek 60%-a
Palacsinta
A kitüntetett gyűjtőtárs
Búcsú a padéi komptól
Tüzes évzáró
Ördöglakat és lucskos káposzta
Illetékes kerestetik!
Tánc a csűr alatt
Meseszerű aratóverseny volt Adán
Rendőrségi hírek
Fiatalok írják
Nyelvi figyelő
Gyermekszínjátszóink jubileuma - VII
Teológiai gondolatok
Kitettek magukért a gólyáink
Zöld levél
Vigyázat, tűzveszély!
Tíz évvel ezelőtt ezt írtuk júlisban
Sport
Tarka oldal
Impresszum

Palacsinta

    Ha minden harmadik nap sütöttem palacsintát, és mondjuk minden alkalomkor csak tízet, akkor az elmúlt húsz év alatt ez körülbelül húsz-harmincezer palacsintát jelent, de sokszor mindennap, és többször százat is egyszerre, így nyugodtan mondhatom, hogy palacsintás volt ez a húsz év mögöttem. Hol reggelire, hol ebédre vagy uzsonnára, desszertnek, rotyogtatva, lekvárral, eurokrémmel és plazmakeksszel, de volt mákos, tejszínes, cukros-cimetes, üres, lehet este későn akár, mert a gyerekeim megkívánták! Palacsinta ötösért, palacsinta jó kedvért, palacsinta egy pusziért, palacsinta a barátoknak, palacsinta a békességért, alkuért, szeretettel anyától a fiaimnak. Nálunk a palacsinta mindennapos dolog húsz éve, hétköznapi étel, mégis különös varázsa van!

    „Anyám sütsz?!” – kérdi a már mély érdes férfihang,  vagy „Maaaamiiiii – széles mosoly  –Palacsinta?!”- hízeleg a kicsi. Sűrűn előfordul, hogy van meglepi palacsinta, de akárhogyan  is van, a különös illat nálunk betölti a levegőt. Mert nem azért sütök palacsintát a gyerekeimnek, hogy hálásak legyenek, hanem, hogy boldogok legyenek! Érezzék, hogy hazaértek, hogy várták őket, és a palacsinta kiváló „eszköz” arra, hogy még egy lépéssel közelebb kerüljek hozzájuk. Mert ha palacsintát sütök, akkor odaülök melléjük, és nézem, ahogy falják-majszolják. Még kérdéseket is tehetek fel, mert a finomság meglágyítja a gyerekszívet és kinyílik. Lehet kérdezni, és feleletet is kapok, két falat között – levegővétel közben, röviden, őszintén. Édes pillanatok ezek, gyereknek és anyának egyaránt.

    Nézem őket így, és szinte alig tudom tartani a szeretetem súlyát, ölelem őket egész lényemmel és a határokat nem ismerő imádat, elragadtatás és ragaszkodás lüktet az ereimben, és ez a tudatos, magasztos szeretet az, amit semmi nem cserélhet fel a világon, nincs tett, ember se érzés, ami felválthatná. És így sütöm a palacsintát idestova húsz éve, és etetem, nézem a gyermekeim, gyönyörködöm bennük. Hálás vagyok minden harapásukért, köszönetet mondok halkan a szívem mélyén, azt sem tudom kinek, csak érzem, hogy ez nem csak van, ez egy csoda. Az én csodáim!

    Ebbe a palacsintás világba sok minden jó és „rossz” is belefért és belefér. Nem volt minden és mindig csokis, kakaós és cimetes. Sokszor tévedtem, sokszor rosszul cselekedtem, mert hát a legjobb anyának is először van például tizenegy éves gyereke, vagy óvodába induló, vagy ballagó, vagy vizsgabálas. Megtörténik az első betegség, láz, az első egyes, feleselés, magába-fordulás, az első részeg péntek, az első szerelem, és sorolhatnám! És még menyi minden lesz, amit még a palacsinta is alig hoz helyre! A szülők – én is, ritkán kérnek bocsánatot a gyerekeiktől. Pedig minden anya, apa jó ha néha magába fordul, és belát egy pár dolgot, és ha legalább két, de akár több szemszögből is vizsgálja gyermekével történő eseményeket  – persze – engedje meg a világ  – ez az én véleményem, én meg tapasztalatból tudom, hogy sűrűn a normáknak és nem a saját gyerekünknek akarunk megfelelni. Mire bebizonyítjuk a nagyközönségnek, hogy példás anyák vagyunk, a gyerek – akit meg se kérdeztünk közben, hogy érzi magát – felnő,  és „elhagy” bennünket. Nem lesz idő a bocsánatkérésre, nem lesz mikor elmondani, mennyire büszkék vagyunk rá.
    És ilyenkor jönnek a palacsintás gondolatok:
    ...Az egyik nagy kérdés:  Félhet- e a gyermek? Igen, ha van mitől. És van mitől!? De még menyire! Nem csak a kígyótól, és nem csak a sötéttől, a boszorkánytól, de félhet a bizonytalanságtól, a lelki magánytól, az elvárásoktól és attól, hogy nem tud nekik eleget tenni. Fél, ha nem érti a dolgokat, ha érzi a bajt, de a legnagyobb félelem a gyereknek maga a félelem: ha attól fél, hogy félnie kell. El kell neki mondani, hogy szabad félni, hogy ez emberi dolog, hogy félünk, míg élünk, be kell neki vallani a szorongásainkat és azt, hogy sokszor pont a gyerekek azok, akik bátorságot adnak, példát mutatnak. Talán ez az egyik kölcsönös feladat, amit ránk ruház az élet, ránk – szülőkre, gyerekekre.

    ...Sírhat e a gyerek? Igen! Ha abba tudja hagyni. Sírni kell, sírni jó, sírni nem szégyen. Sírja ki a gyerek magát, hadd boruljon az anyja vállára, hadd zokogjon. Közben érezze, hogy mennyire könnyebb lesz neki sírás után, mikor felszabadul a lélek. Bátorítani kell, hagyni kell a gyereket, szakadjon fel onnan mélyről, hadd törjön ki a könny, mert akármennyire hihetetlen, nem csak házat és görbe lábat, pisze orrot, vagy éneklési hajlamot lehet örökölni, örökölni lehet a bánatot is. És a gyereknek ki kel sírnia azt a szomorúságot, amit örökségbe adtunk neki.

    …Bátornak kell lenni a gyereknek? Ha nem az, nem baj, ám de, ha ügyesek leszünk azzá válhat. Mert a gyerek minden szót hall és jegyez, évekig őriz, raktároz és akkor „rántja” elő, amikor szüksége van rá. Mert anyu, vagy apu azt mondta akkor..., és jól jön a bátorítás, ami előbb-utóbb célba ér. Ne restelljük a szót, ne fukarkodjunk vele! Meséljünk, meséljünk, meséljünk!

    …Mindent tudnia kell egy gyereknek? Igen! De nem tudhat!  És hogy mennyit tud, az nagyban tőlünk is függ. Ha megtanítjuk járni a gyermeket, miért kérjük minduntalan tőle azt, hogy üljön le?! Miután megtanítottuk a szavak varázsára, és beszélni tud, miért hallgattatjuk el, kérjük tőle, hogy csendben legyen? Nem gondolkodunk el soha, hogy talán fél az a gyerek, attól, hogy ezt nem érti, nincs sírhatnéka talán e miatt, vagy nem éppen a bátorságát tiporjuk le mindörökké?! Vajon hogy tanuljon meg mindent, „ülve és hallgatva”?!

    Süssünk palacsintát, beszélgessünk velük, kérdezzünk és engedjük, hogy kérdezzenek.  Legyen minden nap palacsinta illatú,  mert a finom vaníliás édesség bátorít, és okosít, és könnyeket szárit és erőt ad új dolgokat felfedezni, mert nem kell, nem lehet szorongani, félni, ülni és hallgatni egy-két anyu sütötte palacsinta után.

    És most ne mond, hogy ha neked sütöttek volna!, Kit érdekel !?. Ha nem sütöttek azért süss, ha pedig neked is folyt a lekvár a könyöködig, akkor azért süss te is palacsintát! Gyors és nem költséges gyermeki ínyencség, egy világot ér, szívet melegít, lelket bátorít, okosít és laktat. A legszebb benne az, hogy mindenki palacsintája másmilyen, és minden gyereknek pont az anyu palacsintája a legjobb!

Pergel Zsaklina

juli 2011.

Naslovna strana
Vesti
Vesti iz policije
Aktivnosti sindikata
Impresum


Design by VA