MEGEMLÉKEZÉS
DOBROTKA MÁRIA tanárnőről

    Tisztelt gyászoló család!
    Íme, ismét egy pillanat, egy emberi élet, kialudt a tűz.
    Kialudt, kialudhatott ebben a kisvárosi iskolában, ahol felejthetetlen halottunk, Dobrotka tanárnő még legutóbbi időkben is dolgozott. Kialudt elméjének tüze is, megszűnt szíve dobogása, és többé már nem állíthatjuk meg az utcán, nem ragyog fel többé „vidám mosolya”, amikor megszólítjuk, s nem kezd mesélni nekünk az irodalomról, a családjáról és csupa vidám dolgokról, amik vele történtek. Nem aludt ki, nem aludhatott ki azonban szívünkben a láng, amit a sors vagy tán a mindenható pici mécsesként az ő emlékére, emlékezésére gyújtott. Emlékezni fogunk mindig rá; áldott jó ember volt, a közösségért tenni akaró, szorgalmas és bölcs.
    Kiváló tanár, pedagógus, szülő és családanya.
    Őszintén tisztelték őt tanítványai, a szülők, a pedagógustársak egyaránt. Megmagyarázhatatlan nyugalom, vidám derű vette körül, a közelében biztonságban érezhette magát az ember. Igazságosság és minden ember felé egyaránt megnyilvánuló segítőkészség jellemezte. Véleményét soha nem erőszakolta másokra. Észrevételei, tanácsai mögött nagy szakmai tudás, pedagógiai tapasztalat és emberi bölcsesség húzódott – ezért volt hiteles minden megnyilvánulása.
    Mindig csodáltunk, de ma már tudjuk is, hogy hited, vallásod, az iskolában végzett szép és eredményes munkád adták vissza újra hitedet az emberekbe, és vezettek át a nehézségeken. Egyszerűnek látszik életedből felvillantani egy keveset, pedig mi tudjuk, hogy mennyi szép és jó, de mennyi keserűség is húzódik mögöttük. Igaz, mindnyájunk sorsa ez, a természet örök rendje szerint.
    Sorsod kapuja itt a földön – kedves Mari – becsukódott, és nekünk nehéz elviselni a bennünk szunnyadó és fel-feltörő érzelmeket, még akkor is, ha az idő szemünk láttára őrülte lassan, elkerülhetetlenül a megfárdat testedet. Hiába volt a benned élő erős vágy és akarat az élet igenlésére, a halál volt erősebb, és elragadott családodtól, barátaidtól, tőlünk...
    Egy gazdag életút szakadt meg, s mi tisztelettel meghajtjuk fejünk a pedagógus és az édesanya előtt. Nyugodjál békében!

Könyves Csilla

Mike Károly: Emlékezés

Néztetek-e néha az égre fel,
Láttatok-e szállni fellegeket el?
- Úgy szállnak az évek, úgy száll az idő,
Elröppen az élet s vissza soh’se jő.

Elröppen a felhő, elviszi a szél,
Űzi, hajtja, tépi, akárhová tér.
Űz és hajt a sorsod s bárki fia légy,
Meggyötör az élet, akárhova mégy.

Láttatok-e néha nagy fellegeket,
Láttatok-e könnyen, kisírt szemeket?
- Gondterhes az élet, szenvedés a lét,
Szenvedésben leljük az öröm jelét.

Csúf, kormos a felhő, s mégis szép a hó;
Fájdalmas az élet, s élni mégis jó.
Kisírja a felhő fehér könnyeit,
Kisírja az ember drága gyöngyeit.

Lehullanak  a felhők, bármilyen nagyok,
S hulló cseppjeikben szivárvány ragyog.
- Könnyeinkben élnek az örömeink,
szenvedéseinkben a gyönyöreink.

Lehullanak a cseppek... s új élet terem.
Virág nyílik minden száraz földteren.
Szétporlik e létünk, sírunkba jutunk,
De a síron át is felvezet utunk!