Régi bánat
Régi bánat új ünnepe közeledik. Könnyes október, hidegen és nedvesen tartja szívünket, miközben lerövidült nappalokon a barátságtalan szél gorombán játszik emlékeinkkel, megalázva így kedvetlenségünket. Messze viszi a kalapokat, sálakat csavar fenyegetően, hajat kócol, és könnyet facsar. Engem átölel a pánik, és úgy tűnik pillanatok alatt eldönti az ég, hogy elönti a világot – esős ősz lesz az idén is.
Mindig többen vagyunk... ott is, a nyugalom világában, és itt is, a Földön – miközben úr a magány – ahol értelmetlen tekintetek cikáznak, remélve új találkozásokat. Találkozások helyett újabb búcsúzások. Valaki mindig bejelenti, hogy arra az útra készül, lassan, gyorsan..., hirtelen, választási lehetőség nélkül. Most, hogy találjak helyetted mást?! Kopognak a gesztenyék de nem leszek szomorú, mert sírni a legkönnyebb. Ha valaki, mint lopó eltűnik, itthagy mert eltéved akarattal, mosolyogva meg kell próbálni egyedül tovább álmodni a közös álmokat. Marad egy dal, egy pulóver, egy két élettelen apróság és én, akinek hiányzol..., pedig te is megígérted, hogy leszel, számíthatok rád, és nem kell félni. Hm, kérdem, majd, ha engem kísér az ördög a főutcán – ami a temetőbe vezet – nagy pompával, valaki majd így jár, valaki, akinek még akkor maradni kell?! Bűvös kör. A Hold majd megvilágítja utam, és elsöpri a nyomaimat, hogy ne tudjon senki követni, akinek hiányzok, és a maradék életképen egyetlenegy mentővitorla nélkül rajzolódik ki majd a jövő. Azután jönnek, mennek a napok, mint nekem is nélküled, ahogyan kétségbeesetten keresgélek, néha találok, hasonlítgatok, és továbbállok, a végén meg találkozunk.
Új ünnep köszön, és az őszi szél Mi- atyánkot visz körbe a temetőbe. Lefagyott krizantémszirmokat halálra taposva ábrázoljuk az elmúlást. Őszi szonátát muzsikál a bánat, hogy a hangulat súlya alatt laposodjon a magány. Aranykaput sejtve, kezem nyitásra nyúl, hogy mögötte fehér-fekete képzeletvilág táruljon elém, ahol vérvörös ruhában lassan – gyors táncot járok. Kézről kézre adnak a rég ott „élők”, forgok, lábujjhegyen kecsesen lépdelek, hosszan aprókat, miközben hajam száll, és hullámozva kíséri szomorú táncom. Kezeimet hideg kezek fogják, tartják és adják tovább. Ők mind mozdulatlanok és dermedtek, csak leheletük ködöl, amitől szemük hamisan csillan, kéken, zölden, barnán... Talán sikerül életet táncolni beléjük, talán a kedvemért, talán a vörös ruha erejétől, talán megszánnak, és hozzám szólnak..., talán. Már szinte őrjöngve csendben vonaglok, kézről-kézre, miközben minden reményem odaveszik, mert a langyos leheletüket és a szemük színét is csak odaképzeltem és bevallom – néhol tévesen. Már azt sem tudom, milyen színű a szemed... Kezeimmel rajzolva mondanivalóm, hangtalanul mozog a szám, görcsösen minden arcizmom vonaglik..., olvasd már le a számról, értsd már meg mozdulataimból, hidd el a tekintetemből, amit soha nem mondtam el neked időben. A szeretet, az nem győz, az mögött mindig vesztes áll, megalázva találja magát az, aki hordozza, mégis ez az egy nyelv maradt, amin beszélgetni tudunk, mert más világból jöttünk. A szeretet nem győz, de legyőzhetetlen, mert nem igényel, nem vár el, nem követel, csak guggol a sarokban, várva a pillanatot. Felemelem a fejem, becsukom a szám, magasra nézek és kihúzott vállakkal szinte kicsúszok a lassan bezáruló, résre álló aranykapu szárnyai között. Dögöljek meg, ha értem. Engem nem lehet megsérteni, mert én, ha érzem a bajt, továbbállok, elfolyok, majd a sarokba kuporodok és tovább várom a pillanatot. Erről szól, arról, hogy minden véget ér egyszer és kitöltjük életünket a várakozással, mindannyian arra vagyunk kíváncsiak, meddig és akkor majd hogyan. Aztán meg kétségbeesetten szaladnánk vissza, mert mindent elmulasztottunk...
Különböző zajok igyekeznek megtörni lelki egyensúlyomat, de megőrzött hangod bársonyosan simogatja ezt a csendes nyugalmat, melyet érett éveim teremtettek. Csillagok pislognak az égen, de mi az, ahhoz a fényhez képest, amely erőt sugárzott szemeidből egy egész életre, amitől elvakulva, ösztöneimre hallgatva lépkedek idestova kitudja, hány éve. Mert én egész életet akarok élni – nem felet – vállalva, hogy mindannyitoknak eltáncolom a vörös ruhás táncot, ott az aranykapun belül, évről-évre, azokon a napokon, amikor kapun innen, ég a temető, ünnepel benneteket lángjában hullámzó gyertyatenger, virágszirmokat rezget a szél, mint mikor a hegedű sír, és kabátok sétálnak a sírközti utcákban. Harang hangja sújt le erre a hangulatra, sajtolva ki ezer sóhajt, ami muzsikaként repül felétek, üzenve azt, hogy itt még mindig élnek.
Pergel Zsaklina