A JUBILÁLÓ ISKOLA
SZEMÉLYES GONDOLATOK AZ ISKOLÁRÓL
(az iskola emlékkönyvéből)

    Pintér Éva, nyugalmazott történelemtanár:
    1975-től dolgoztam az adai iskolában, ahonnan 1994-ben mentem rokkantnyugdíjba. Korábban a zentai gimnáziumban tanítottam, de mivel családommal Moholra költöztünk, így ésszerű volt az iskolaváltás is. Naponta jártam át Adára tanítani, mint valami jó diák.
    Kezdetben féltem a szakiskolától, de hamar rájöttem, hogy a diákok hozzáállásával nincs semmi baj. Gyorsan megszokták, hogy a történelemórák éppen olyan fontosak, mint a matematika, vagy egyéb szaktantárgyak.
    Remek fiatal kollégák jöttek ebben az időszakban az iskolába: Mileva Lolin, Sofija Tobdžić, Bojana Prekajski, Bajúsz Gődér Erzsébet, Csincsik Rózsa, Baranyi Zsuzsanna, a Miklós házaspár, - hogy csak néhányat említsek közülük. Csupa ambiciózus fiatal pedagógus, akik hozzám hasonlóan vélekednek a tanításról. Az idősebb kollégák segítőkészen álltak mellénk. Lassan kellemessé vált a légkör, pedagógusként otthonra találtam. Később igazgatóhelyettessé választottak. Ekkor kaptam meg a Partizán Tanító díjat, ami akkor Vajdaságban a legmagasabb pedagógusi kitüntetésnek számított. Boldoggá tett, hogy ebben részesülhettem, munkám, törekvéseim elismerését jelentette, ugyanakkor a védelem és biztonság érzetét is nyújtotta.
    A sokféle élményem közül az egyikre ma is csak meghatódottsággal tudok visszagondolni. A tanítás 6,30-kor kezdődött és nem tudom, ki volt álmosabb, a diákok-e vagy én. Az egyik szakmunkás-képző osztályban volt az első órám. Ahogy bementünk az 1-es tanterembe, a jobb szélső padsorban ülő fiú ráborult a táskájára és elaludt. A többiek suttyomban kacarásztak, de én rájuk szóltam, hogy hagyják aludni. Közelebb menve hozzá, láttam a kidolgozott kezeit, letöredezett körmeit. Csöngetéskor fölébredt és odajött a katedrához. Megkérdeztem tőle: „Mi van veled, Ernő?” Ő elmondta, hogy egész éjjel rakodta a krumplit a kamionra. Kint sötét volt, bent jó meleg, én meg olyan andalítóan meséltem, hogy ő elaludt, de megígérte, hogy a jövő órára megtanulja az anyagot. Hittem neki. És tényleg, a következő órán szinte kitűnőre felelt. Ez így ment jó néhány alkalommal. Azóta is végtelen szeretet és tisztelet jellemzi kapcsolatunkat. Soha senkinek nem kívánok különb diákot, mint amilyen H. Ernő volt!
    Fiatal kollégáimnak azt üzenem, amit munkámban a legfontosabbnak tartottam: Szeresd a diákjaidat, és azok viszontszeretnek téged!

    Natalija Gavrić Ugarak:
    Počela sam da radim u Tehničkoj školi poslednje godine 20. veka, okrugle dvehiljadite. Diplomirala sam iste godine, završila srpsku književnost i jezik, u februaru, četrnaestog, na svoju slavu Svetog Trifuna odnosno Dan zaljubljenih, i verovala da je sve to neki dobar znak, da me nešto posebno čeka.
    Čekalo me je...
    Pošto ni u jednoj školi u to doba nije bilo mesta, svoje prvo radno iskustvo počela sam da stičem u Industriji brusnih alata, dole u proizvodnji, u „kontroli“. Obećano mi je da me od septembra čeka radno mesto u jednoj senćanskoj osnovnoj školi, mada mi je rečeno da i u „MŠC“-u traže nastavnika srpskog jezika. Rekla sam sebi da Tehnička škola ne dolazi u obzir, da će me đaci tamo sigurno „pojesti“, pa sam tokom proleća i leta mirno pakovala brusno kamenje družeći se sa radničkom klasom, uverena da me u Senti čeka siguran posao.
    Međutim, krajem avgusta javljeno mi je da od posla u Senti nema ništa. Raspršili su se ružičasti oblačići i ostala gola stvarnost. Šta sad, pomislila sam. Kao jedina mogućnost ostala mi je ađanska srednja škola i u njoj mesto nastavnika srpskog jezika. Bila sam jako uplašena. Jedino čega se sećam sa prvog razgovora u kancelariji tadašnjeg direktora Išteneša, bila je karikatura na zidu na kojoj su prikazani on i još neki profesori kao bend. To me je malo oraspoložilo, kao i raspored koji mi je izdiktirao kolega Šoti, tadašnji zamenik direktora. Tako dobar raspored mi se više nikada neće ponoviti, budući da sam radila stalno pre podne i nisam ustajala pre osam.
    Prvih nekoliko nedelja sam preplakala kod kuće. Najviše mi je bilo žao jednog dečaka, prvaka, koji je stalno plakao na hodniku. Nije lako biti osetljiva duša među mangupima. Ali... Kako je vreme prolazilo očvrsnuli smo i ja i onaj mali. Videlo se to po vragolastom sjaju koji je poprimio u očima. Bilo mi je drago zbog njega. Više nismo plakali ni on ni ja. Bez treme sam počela da ulazim u učionicu.
    Nije lako predavati srpski jezik kao nematernji u ovoj školi. To je jedna posebna priča i neću sada o tome. Tragajući za stvarima koje bi približile deci na zanimljiv način srpski jezik, uobičavam da u četvrtom razredu obradim jednu rok ili pop numeru. Jedne godine to je bila pesma „Neko te ima noćas“, beogradske grupe Van Gog. Neki su je pevali, neki recitovali, a neki dobili jedinicu. Bila sam ljuta, što se, eto, ja trudim da im nađem nešto zanimljivo a njih, njih ništa ne zanima, nisu u stanju da nauče. Naročito me je nervirao jedan učenik koji se na času stalno glupirao, bio je u stanju, a ništa učio nije. Baš on me na banketu, usred veselja, pozvao da izađem ispred restorana. Bila sam na oprezu, nije njemu verovati, šta li je sad smislio. Dok sam izlazila, pripretila sam mu prstom da pazi šta radi, jer ako je neka zvrčka u pitanju, teško njemu. Rekao je da se ne brinem, da slobodno izađem.
    Ispred me je čekalo celo odelenje tih mangupa.Zapevali su pesmu „Neko te imao noćas“. Svi su znali tekst od početka do kraja, i oni koji su dobili jedinice, i onaj mali što me je uvek nervirao. I sad se naježem kad se setim... Mangupi...

     Goór Tarján Rózsa:
    Az adai középiskola textil szakára elég regényes körülmények között kerültem. Becsén fejeztem a 9-10. osztályt, azután a zentai középiskola jogi karára iratkoztam be, öt előző osztálytársammal együtt. Már javában folyt a tanítás, amikor megérkezett az információ, hogy Becsén is megnyílik ez a szak. Mivel a lakhelyünkhöz Becse sokkal közelebb esett, így néhány osztálytársammal együtt átiratkozás céljából kikértük okmányainkat az iskola titkárságáról. Én mindezt anélkül tettem, hogy megbeszéltem volna az anyukámmal, mivel édesapám akkor már nem élt. Becsén kiderült, hogy a jogi karon 15 diákot vettek fel, én pedig a 16. voltam. Ott számomra sajnos nem volt hely. Kétségbeesésemben felszálltam  a Becséről Adára tartó diákbuszra, teljesen elkeseredve, könnyek között. A buszon tartózkodott egy idősebb hölgy és megszólított: „Hát te mért szomorkodsz?“ Elmeséltem, hogy nem tudtam beiratkozni és haza se merek menni. „Gyere Adára, textil szakra, Lengyel Iréne vagyok, én leszek az osztályfőnököd és matematika tanárod“ – mondta. Így kerültem én véletlenül az adai Műszaki Iskolába, a sors akaratából. Az anyukám lepődött meg a legjobban, de elfogadta döntésemet.
    Az osztálytársaim kezdetben furcsán néztek rám, de azután jött még egy lány az informatika szakról. Szerda Évának hívták, ő lett a padtársam és barátnőm. Nagyon szép két év várt ránk. A szaktanárunk és gyakorlati oktatónk Horvát Janő volt, aki a Beko konfekciós ruhagyár igazgatójaként járt járt hozzánk szakmát tanítani. Mi voltunk Jenci műszaki igazgató első generációja. A gyakorlati oktatás a Bekoban folyt, minden héten egy napot a gyárban töltöttünk. 1980-ban fejeztem be a középiskolát, és szeptemberben folytattam a tanulmányaimat a főiskolán, Belgrádban. A második évben ösztöndíjat kaptam a Bekótól. Diplomálás után a Bekoban kezdtem dolgozni. Nemsokára bekövetkezett a tragédia, meghalt az anyukám. Próbáltam túltenni magam a történteken, beletemetheztem a munkába, külső munkatársként ekkor vállaltam el a valamikori középiskolámban a textil szak gyakorlati oktatásának vezetését. Nagy kihívás volt, de nagyon szerettem. A diákok és köztem a minimális volt a korkülönbség. Igen különös érzés volt  a valamikori tanáraimmal együtt dolgozni, akik azonban szívesen fogadtak. Amikor a Bekoban ideiglenesen leállt a termelés, 1994-ben Horvát Jenő ajánlatára megpályáztam a szaktanári állást a Műszaki Iskolában. Ekkor az iskola már rendelkezett iskolaműhellyel, ahol 9 varrógép volt, és csoportos tanítás folyt. Mivel minden évben nyílt textil szak, nemsokára kevésnek bizonyult a varrógépek száma. A közreműködésemmel és az akkori városelnök, Ürményi Ferenc segítségével sikerült még sima varrógépet és speciális gépeket szerezni az iskolának. Olyan felszereltséget tudtunk biztosítani, ahol már minőséges oktatást lehetett nyújtani a diákoknak.
    Abban az időben több alkalommal segítettem Adankó Nándor kötödésnek az új kollekció elkészítésében. Ekkor találkoztam az Adára látogató Wörner kötőgépgyár tulajdonosával. Beszélgetésünk során megígérte, hogy kötőgépeket fog  ajándékozni az adai Műszaki Iskolának. Beváltotta igéretét és az iskola kapott egy új ketlizőgépet, felújított kötőgépeket és egy speciális paszpolozó gépet is. Ezután sikerült megnyitni a kötő szakot. Ez volt életem legszebb időszaka, örültem, hogy tudtam segíteni az iskolának. A diákokkal nagy öröm volt foglalkozni a gyakorlati oktatás idején és osztályfőnökként is.
     Sok szép emlékem maradt ebből az időszakból. Az élet másfelé sodort, de megtaláltam a helyemet.
    Üzenem a mai diákoknak, hogy harcoljanak a jövőjük érdekében és teljes szívvel végezzék azt a munkát, amit szeretnek. Büszke és hálás vagyok, hogy az adai Műszaki Iskola diákja és munkatársa lehettem.

Válogatta és közreadja: Király János