Otthonom a világ

    Minden reggel újraélesztem magam, kinyújtom a testem – legújabban a vállaim fájnak, a derekam már régóta – egy hosszú jaj mellett életre kelek. Éjjelente többször elzsibbadnak a karjaim, ébredéskor jól átdörzsölöm őket, még úgy ágyban fekve, beindulnak az alapgondolatok, és akár erőltetve – de életkedvet szülve, felrántom a redőnyt, ablakot tárok, betódulni hagyom a világot.
    Azám, a világ! Nyolc éves lehettem?! Mint minden gyereknek, nekem is rendszeresen jó ötleteim voltak, és sorozatban letiltottak róluk, vagy ezzel, vagy azzal a kifogással nem kaptam engedélyt a terveimhez, sokszor még magyarázatot sem, mit miért nem tehetek. Mondanom sem kell, elegem lett! Gyerekbánat öntött el, olyan fajta, ami mélyebb minden felnőtt bánatától, az egyedüli jó benne, hogy rövidebb ideig tart, mint a nagyok szomorúsága. Erősen, de röviden marcangolja az olyan öntörvényű, makacs és akaratos növendéket, mint amilyen én voltam. Ma is fáj, ahogyan sajog az az érzés, ami azt sugallja, senki sem szeret, miközben, hogy még rosszabb legyen a kín, hallom szüleim kacagását, ahogyan egymás közt viccelődnek, elfeledve engem és a borzasztó állapotom, aminek ők az okozói. És megszületett akkor és ott a döntés: világgá megyek! Már a gondolattól jól éreztem magam, attól az elképzeléstől, ahogyan őket látom sírni utánam, majd ha nem leszek! Majd nem kacagnak!
    Mit sem sejtve Anyu a vacsorát készítette, miközben Apu a szokásos vidám hangon beszólt a szobámba : „Hakapeszi Maki, vacsora!” Majd csend, mintha a szava elakadt volna, majd mélyebb, komolyabb de ismeretlen hangon szólt: „Hát te mit csinálsz?” miközben világba menésem készülődésének csak befejező részének apró töredékét látta. A szobámba makulátlan rendet raktam, borzasztó gyorsasággal és ügyességgel helyre téve azt is, aminek addig helye sem volt, az ágyat simogatva, szokatlanul elcsendesülve, gondolván, így majd még jobban fáj nekik, ha látják, hogy egy ilyen szerény, szorgalmas lányt tettek árvává. Hangjára és a szobaajtó otthonos csikorgásának hallatára, könnyet csordítva ki szemem sarkából, elérzékenyülve, szomorúan végignéztem szobámon, mint aki utolsó búcsút vesz mindattól, amit szeretett, és ami az életét jelentette, elmarkolva iskolatáskám – ami könyvek helyett pár kedves dolgot rejtett – emelt fejjel kimondtam: „Világgá megyek!”
    Hosszú nyugodt léptekkel haladtam át a házon, érezve magamon szüleim csodálkozó tekintetét. Anyu tele kezei lomhán estek, szinte lógatva a kenyérszeletelő kést és a konyharuhát, miközben halkan súgta: „Zoli!” – felszólítva Aput arra, hogy tegyen valamit. Nem láttam, de tudom, Apu a kezével intett, ami valami olyat jelentett: hagyjad! Hőstett volt elérni a kapuig, tele mersszel, és erővel lüktető ereim bátorsággal öntötték el a gyorsan zakatoló szívemet, mint győztes csaptam be magam után a kaput. Kicsit talán vártam, talán nagyon is vártam, talán biztos is voltam – utánam szólnak, hogy hova, hogy állj, hogy kislányom, hogy kérlek..., de semmi, csak a szürkés este és a csend fogott körül.  A kapun kívül így fogadott a világ. Lazán, szinte érdektelenül, még nem sejtve a rosszat, letettem a táskát és nekidőltem a téglafalnak. Ujjam hegyével piszkáltam a puha porszerű anyagot a téglák közül, majd ijedten a körmöm alól, gondolván, Anyu mérges lesz. Majd eszembe jutott, hogy is lenne mérges, hisz már nem lakom itt! Elfáradtam a semmittevésben, a várakozásban, ami kezdett reménytelenné válni, az idő lassan múlt, a világ sötétebb és sötétebb lett, hidegebb és borzasztó unalmas. Éhes voltam. Leültem a táskára. Hallgatóztam, hallom-e szüleim kacagását. Nem. Ez a világ olyan, hogy nem is jut ide el a hang. Ez a világ szürke és barátságtalan. A szobámra gondoltam, és hogy milyen gyorsan rendet varázsoltam, a rajzfüzetemre, a nyuszis díszpárnámra, amit kikönyörögtem magamnak..., itt a nagyvilágban nincs párna, nincs megvetett ágy, amit Apu előmelegít minden este nekem. Ezek a gondolatok megbánást szültek nyolcéves lelkemben, ami még nemrég tele volt sérelemmel, most lassan kitisztulni készült, de a büszkeség győzedelmeskedvén félelmemen tovább maradtam. Sok-sok, rengeteg eltöltött idő után, ott a kapu tövében végre történt valami. Apu kijött és bevitt. Erről többet nem be-széltünk. Hálával tartozom ma is nekik ezért.
    Istenem! Utána az életben hányszor készültem világgá menni (!?), és mégsem tettem. Még ha sorozatban megbántották is a lelkem, ha a legdédelgetettebb álmaimtól fosztottak meg, tiltottak le, ha csippenteni sem lehetett a szeretetből, akkor sem pakoltam össze. Szinte a tenyeremen érezve a kipiszkált puha port a téglák közül, másik kezemmel vettem egy maroknyi levegőt, könnyet töröltem, mert, felesleges, hogy lássák, rendet raktam, de táskába soha nem pakoltam, világgá soha többé nem indultam. Az otthon – az otthon. A világ mocskos és barátságtalan, nem kínál semmit, csak hív, csak csal, kihasználva minden elgyengült pillanatot, elvadít.  A világ hazug, és még bentről csillogni látszik,  ha bezárul az otthon kapuja mögötted, akkor hirtelen minden szín szürke, és minden meleg kihűl, a torokban gyülemlő forró könny szemedből jégkockaként hullana ha... Ezért sós a könny, hogy ne fagyjon meg kint a világban. Kilépve érzed, ahogyan a küszöbön túl, a finom langyos lépted hideg levegő suhintja, és ettől akár lebénulva pottyanhatsz a földre.
    Régen, akkor értem jöttek, kapun belülre vittek a nagy erős kezek, elég időt hagyván, hogy a világ megérintsen. Pontosan eleget, hogy soha többé akkora útra ne vigyen mérgem. Azóta bárhogy van is a kapun belül, folyhatnak harcok és dúlhatnak háborúk, de a világot messze tartva, előbb-utóbb a nyugalom győzedelmeskedik, és megpihent lelkem mosoly díszíti, még biztonságos életemet – ahova régen visszahelyeztek, szó és szemrehányás nélkül éreztetve otthon a helyem – tovább élem.  Hallod! Ha indulsz is valaha, táskát soha ne vigyél! Rakj rendet magad mögött, hadd tudják, ki vagy, lépj ki a kapun, de ne várd, hogy érted jöjjenek, ha rosszul érint a világ, mivel nincs táskád, senki se sejti, hogy világgá indultál, így lehet a világ az otthonod. Menj haza!

Pergel Zsaklina