Ünnepek és hétköznapok

    A megbecsülés virágai

    Mivel lapunk havonta jelenik meg, így többször megesik, hogy egy ünnep, vagy esemény már elmúlik, mire újságunk olvasói kezébe kerül. Ez történt ebben a hónapban is. Hölgyolvasóinkat most, így utólag köszöntöm nők napja alkalmából. Késő? Igen, ha a dátumot nézzük. Nem késő, ha figyelembe vesszük, hogy nélkülük képtelenek vagyunk élni. Ők azok, akik szeretetükkel és gondoskodásukkal igyekeznek összetartani a családokat. Őket köszöntetni mindennap lehetne, az év mind a háromszázhatvanöt napján tiszteletet és megbecsülést érdemelnek. Ezért minden átnyújtott virág jelentse a hölgyek iránti ragaszkodásunkat.

    Árnyas hétköznapok

    Egy évben, sajnos, sokkal több a hétköznap, mint az ünnep. Hogy hogyan éljük meg mindennapjainkat, nagyban tőlünk, emberektől függ. Tudjuk, hogy csodákat nem tehetünk, és a világot sem válthatjuk meg, ellenben sokat tehetünk azért, hogy a környezetünkben élők hétköznapjait elviselhetőbbé, bosszúságmentessé tegyük. Hogyan? Úgy, hogy figyelünk egymásra, és felhívjuk egymás figyelmét arra, ami másoknak kellemetlenséget, elégedetlenséget okoz . Nem vagyunk egyformák, és ez így jó. Senki sem tökéletes, minden embernek vannak kisebb, nagyobb hibái. Baj akkor van, amikor a jóindulatú kritikát is támadásnak véljük. Mindezt azért írom, mert amikor lapunkban rámutatunk egy-egy hiányosságra, amelyre községünkben felfigyelünk, az érintettek általában felháborodással fogadják.  Baj az is, hogy falunak nagy vagyunk, városnak meg kicsi, így ismerjük egymást, és van kire megsértődni. A sajtószabadságnak csak a töredékét használjuk ki. Igyekszünk a szépről és a jóról írni, hogy ezáltal kellemes perceket szerezzünk olvasóinknak. A bajról, a rosszról úgy gondoljuk, hallhatnak mindennap éppen eleget.
    Tény hogy számos hiányosság az újságunknak köszönve oldódott meg. Leközöljük, az érintettek magukra ismernek, és intézkednek.
    Nem árt szólni egy-két szót a községi képviselő testület üléseiről sem. Meg vagyok győződve arról, hogy akik nézik, ha egyáltalán végig követik, csalódottak. A képviselők órákat vitatkoznak olyan témákról, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a választópolgárok elvárásaival.
    Egy-egy kifejezésről, elírásról, ki hol sértette meg az ügyrendi szabályzatot, kifulladásig képesek vitatkozni. Az utána következő napirendi pontokhoz, mint például intézményeink beszámolóihoz, melyekben jelentést adnak a tavalyi eredményekről, az idei tervekről, már nincs erő véleményt mondani. Ekkor már az órát nézik és szavaznak. Ilyenkor már olyan állításra sem figyelnek fel, hogy az egyik intézmény jelentésében az áll, hogy községünkben nőtt a munkanélküliek száma, pedig az előző számunkban éppen az ellenkezőjéről számoltunk be. Arról, hogy lényegesen több a foglalkoztatottak száma az előző évekhez viszonyítva. Az biztos, hogy egy alaposabban előkészített ülésanyag, és annak jó levezetése, a minimálisra csökkenthetné ezeket a meddőnek tűnő vitákat. Meg vagyok győződve, hogy polgáraink elvárnák, hogy az őket közvetlen érintő és bosszantó kérdésekről is véleményt halljanak. Lehet, hogy egyesek szemében kicsinyesnek tűnik, de egész biztos sokan szívesen vennék, például, ha arról hallanának, milyen intézkedéseket (nem) tesznek az illetékesek a kóbor kutyák garázdálkodásainak a felszámolására. Egész falkák uralják utcáinkat.
    Mindezeket azért említem, mert úgy érzem, azt az űrt, ami embertársaink és egyes intézmények között kialakult, igyekszünk betölteni. Úgy is, mint kapocs, de akár mint közvetítők is. Vannak, akik mindezt nem így látják, nem így értelmezik. Ők sajnos elfelejtették az igazmondás jelentőségét, hogy nem a polgárok vannak ő értük, ők vannak miértünk.

 

Gecse István