A gyanúsított még nem elítélt
Néhány gondolat az újságírói etikáról
Az egyik napilapban nem régen megjelent több mint fél oldalas „tudósítás” indított arra bennünket, hogy újságunkban foglalkozzunk az újságírás írott és íratlan szabályaival, az emberi jogok, mindenekelõtt a kiskorúak, a gyermekek jogainak védelmére való különös tekintettel. Már csak azért is érdekes a téma, mert az emberek nagy része „szentírásnak” vesz mindent, ami az újságban megjelenik (valószínûleg Önök is voltak már fültanúi olyan beszélgetésnek, amikor az egyik azt mondja, hogy: „Nem is igaz. Az egész csak pletyka”, mire a másik: „Már hogyne lenne igaz, hát az újságban is benne volt!”), és éppen ebbõl kifolyólag óriási az újságíró felelõssége, különösen, amikor bûn-cselekményekrõl és vélt vagy valós elkövetõkrõl ír.
Jogi szemszögbõl elemezve a kérdéses „helyszíni tudósítást”, fennáll a gyanú (nem állítom, hogy így is van, mert hiszen jogerõs bírósági ítélet az ügyben nem született), hogy a cikk szerzõje megsértette a nyilvános tájékoztatásról szóló törvényt több szakaszát, és a Szerbiai Független Újságírók Szövetségének etikai kódexét.
Az említett törvény 3. szakasza elõírja, hogy az újságíró és a felelõs szerkesztõ köteles egy adott eseményrõl, történésrõl és személyrõl adatokat tartalmazó információ esetében, a körülményeknek megfelelõ figyelmességgel, ellenõrizni forrásukat, hitelességüket és teljességüket. Hasonló szabályozást tartalmaz az Újságírói etikai kódex is.
A vizsgált írás szinte hemzseg az olyan kifejezésektõl és utalásoktól, mint „meg nem erõsített hírek szerint”, „állítólag”, „a falubeliek azt is tudni vélik”, ami arra utal, hogy az újságíró nem meri határozottan állítani a szerinte megrendíthetetlen tényeket, hanem, mintegy levéve saját válláról a felelõsséget, mások szájába rakja a mondottakat, mert nem a fent idézett hatályos törvény ide vágó szakasza értelmében járt el, és nem ellenõrizte sem az információ forrását, sem a teljességét és legkevésbé a hitelességét. Nem véletlen ugyanis, hogy a vizsgálatot folytató szervek a nyomozás érdekében (és az ártatlanság vélelmének szellemében) nem hajlandóak az esetrõl semmilyen tájékoztatást adni.
Ugyanannak a törvénynek a 37. szakasza szerint a tömegtájékoztatási eszközökben senkit sem szabad valamilyen bûntett elkövetõjeként feltüntetni, ill. bûnösnek vagy felelõsnek kikiáltani a bírósági vagy más illetékes szerv jogerõs döntése elõtt.
Ehhez képest az említett cikk egész terjedelmében a letartóztatott személy bûnös mivoltát sugallja, sõt néhány olyan név nélküli, falubeli véleményt emel ki, amelyekben már nemcsak, hogy börtönbüntetésre ítélik, hanem „bolondok házába” is zárják õt. Az illetõ személy ártatlanságának lehetõségét még csak fel sem veti a szerzõ, hanem összehasonlítja egy szomszédos országban történt hasonló esettel, sugallván ezzel, hogy lám ilyen szörnyûség nálunk is megtörténhet. Senkit ne tévesszen meg az a tény, hogy a gyanúsított (nem elítélt) ellen vizsgálati fogságot rendelt el a vizsgálóbíró, mert ez egyáltalán nem a bûnösségét bizonyítja, és nem börtönbüntetésrõl van szó, hanem bizonyos esetekben a törvény így írja elõ.
Az eddigiek során idézett törvény 41. szakaszának 3. bekezdésében elõírja, hogy a kiskorú nem tehetõ felismerhetõvé olyan információk esetében, amelyek sérthetik jogait vagy érdekeit, a 43. szakasz szerint pedig a magánéletre vonatkozó információk kizárólag az érintett személyek beleegyezésével hozhatók nyilvánosságra. Az etikai kódex hasonlóképpen rendelkezik.
Ettõl eltérõen a cikk szerzõje felsorolja a családtagokat (igaz nem a teljes nevükkel), családi körülményüket, foglalkozik az életkörülményeikkel is, és, hogy senkinek ne legyen semmi kétsége afelõl, hogy kirõl is van szó, le is fényképezi, és leközli családi házuk fényképét.
Itt jutottunk el addig a pontig, amit a bevezetõben írtam, a kiskorúak ill. gyermekek érdekeinek és jogainak védelme, ill. megsértése. Tegyük fel, hogy a tudósítás igaznak bizonyul, a gyanúsítottból vádlott, majd elítélt lesz és hosszú évekre börtönbe kerül. A cikkben szereplõ kiskorúak és gyermekek egy életre meg lesznek bélyegezve, de nem csak a történtek miatt, hanem egy ilyen terjedelmû és hangnemû újságcikknek köszönhetõen is. Arra már gondolni sem merek, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy egészen más az elkövetõ vagy, hogy nem is történt semmilyen bûncselekmény, mivel ezek a lehetõségek is játékban vannak egészen a jogerõs bírósági ítéletig. Vajon az is majd egy bombasztikus hír lesz, ami növelheti az eladott példányszámot? Vajon majd az a hír is ilyen terjedelemben lesz leközölve? Kétlem, mert azzal a hírrel nem lehet közfelháborodást kelteni, nem lehet az emberek érzelmeire hatni, egy szóval nem lesz érdekes, még ha igaz is.
Befejezésül csak annyit, hogy sajnos médiáink hemzsegnek a hasonló tudósításoktól, nem egy konkrét eset a lényeges, mivel mindegyiket lehetne hasonlóképpen elemezni. Nagy a harc a nyomtatott médiák piacán, nap mint nap jelennek meg újak, és sajnos néha a megmaradás, az eladott példányszámok növelésének harcában elfeledkeznek a nagybetûs Emberrõl, mi olvasók pedig hajlamosak vagyunk az ilyesmin felháborodni, „csámcsogni”, kárörvendve vitatkozni, mert ez úgy is mindig csak mással történik meg. De mi van, ha még sem? Mi van, ha holnap valahol, valamelyik újságban éppen Önrõl olvasunk hasonló szövegösszefüggésben?
Vastag Róbert
