TALALKOZÓ THURZÓ LAJOS SZÜLŐVÁROSÁBAN

    Negyven éves érettségi találkozóra gyűltünk össze június 17-én a zentai gimnáziumban. Megörültünk egymásnak. Volt olyan osztálytárs, akivel a negyven év alatt nem is találkoztunk. S bizony szembetűnt, hogy az egykor fekete, barna hajunk őszbe vegyült már, s „a tél dere már megüté fejünket”.
    „Elhull a virág, eliramlik az élet…”-  folytathatnánk Petőfi Sándor gyönyörű sorait.
    Hát elröppent a negyven év! S életünknek egy korszaka lezárult. Majdnem mindannyian élvezzük a megérdemelt, nyugdíjas éveket…

    A hagyományossá vált osztályfőnöki órán Fábri Géza, az osztályfőnökünk köszöntött minket, és örömét fejezte ki, hogy ismét találkozunk, és hogy ilyen szép számban megjelentünk. Igen ott voltunk 18-an! Mivel a másik osztálynak sajnos már nem él az osztályfőnöke, így ők is jelen voltak. Azt már mindannyian tudjuk, ki milyen hivatást választott, hisz az előbbi találkozásokon már erről beszámoltunk. Van köztünk orvos, tanár, vegyész, mérnök, ügyvéd…
    A legtöbben arról számoltak be, hogyan töltik nyugdíjas éveiket, mert már majdnem mindannyian nyugdíjasok vagyunk. Az egyik osztálytársunk az unokáira vigyáz, a másik a lánya doktori disszertációjának megvédésével dicsekedett.
    E sorok írója is elmesélte, hogy írással tölti a nyugdíjas éveit, és nem bánta meg, hogy a tanári pályát választotta, mert nagyon sok (összesen tizenhat!) diákjával sikerült olyannyira megszerettetni anyanyelvünket, hogy ők is ezt a pályát választották hivatásul…
    Balassy (Szőcs) Ildikónak (némettanárnő, levéltáros) a gyerekei Kanadában élnek, és alig várta, hogy nyugdíjba vonuljon, hogy minél többet mehessen unokáit tanítani magyarul, mert tudnak azok, mondta, csak versekre, magyar versekre akarja megtanítani őket, meg magyar népmeséket szeretne nekik minél többet olvasni, hogy ne felejtsék el a magyar nyelvet.
    - Az én unokáim is tudnak magyarul – szólt közbe Szabó (Vasas) Margit, aki Zágrábban él.
    - Én is örülök a nyolchónapos kis unokánknak – dicsekedte el a péterrévei Szabó (Kiss) Éva, aki történelemtanárként dolgozott nyugdíjaztatásáig a helyi általános iskolában. Elmondta még, hogy az orvos lánya a zentai kórházban belgyógyász, fia gépészmérnök az óbecsei  LINDE Karbondioxidban.
    A padtársam, jó barátnőm (nem láttam már 20 éve), Berecz Ilona (sajnos, nem jegyeztem meg a férje nevét) matematikatanárként dolgozik a magyarországi Érden már 17 éve. Három gyerekük van, boldog házasságban él, és eldicsekedhetett már az unkájával is… Ő még dolgozik, de nemsokára nyugdíjba vonul…
    Bálint Zoltán elismert orvos Zentán, Szabó (Kalmár) Eszter magyartanár szintén Zentán, az adai Rácz Béla ékszerész, a szintén adai Ézsiás István vállalkozó, Németh János ügyvéd, de írással is foglakozik, ha elmegy nyugdíjba, megírja az összegyűjtött érdekes történeteket, melyek az ügyvédi pályafutása alatt Zentán megtörténtek…
    Persze, mindannyian beszámoltak életük alakulásáról, és jólesett hallani végezetül a dicséretet, ugyanis osztályfőnökünk megdicsérte az osztályt a szép, helyes beszédért, ami mindannyiunknak jólesett. Lám, a tanár úr, hű maradt önmagához: igazi pedagógus, nemcsak annak idején, diákkorunkban tette ezt, hanem most is! Nem csoda, hogy mi, tanárok róla vettünk példát annak idején, mikor tanítani kezdtünk. Mert számunkra ő példakép!
    A főszervezők voltak: Vijatov  (Tőke) Anikó és Miloš Milošević. Most a Kisvendéglőbe vittek minket, hogy ott aztán a vacsora mellett még elbeszélgessünk, mert ott már, mint mindig, együtt szórakozott a három osztály: az egykori 4. a, b, c.
    Már a kezdettől fogva így együtt ünnepeljük a találkozást, és az tetszik, hogy itt mindenki ismeri egymás nyelvét! De nemcsak ismeri, hanem beszéli is! Mennyire igaza volt Thurzó Lajos költőnek, amikor verseiben valamikor a szerbek és a magyarok őszinte barátságáról írt. Mert így van ez a valóságban ma is!
    Az adai iskolatársunk, Milan Prekajski sebész, a belgrádi Onkológiai Központ vezetője valamikor gyerekkorában megtanult magyarul, és mondja, most milyen jó, mert, ha kell a pácienseivel magyarul beszélhet, ugyanis újabban Adán is rendel.
    A zentai köztiszteletben álló nőgyógyász szakorvos, Branislav Branovački is tökéletesen beszél magyarul.
    - A kórházban a betegek 70–80 százaléka magyar – mondta –, s mindennap beszélek magyarul. Enélkül nem is tudnék dolgozni. Néha, mikor elkezdenek beszélni szerbül, észreveszem, hogy nehezen fejezik ki magukat, zavarban vannak. Mikor megszólalok magyarul, látom, hogy megnyugszanak. Anyanyelvükön sokkal szabadabban mondják el panaszaikat. Olyan hálásak ilyenkor, nekem meg jó érzés, hogy segíthetek. Mert nyelv nélkül az embereket nem lehet gyógyítani! Nagyon sokan fölkeresnek távoli kis falvakból is, és ez számomra nagy elismerés...
    - Engem annak idején olyan föltétellel vettek föl a munkahelyemre, ha ismerem mindkét nyelvet – kapcsolódott a beszélgetésbe Miodrag Mandić közgazdász. A mi generációnk nagyon jól beszél magyarul.
    Milana Gložanski (Borđoški),az óbecsei Gimnázium igazgatónője is beszél magyarul, néhány éve magyarórákra is járt, hogy képezze magát, mert fontosnak tartotta, hogy egy igazgató tudjon a magyar gyerekekhez anyanyelvükön szólni.
    Sajnos a Kanadában élő iskolatársunk, barátnőm, Fábri (Vámos) Erzsébet (matematika tanár, miután befejezte a főiskolát, Kanadába költözött) nem jöhetett el, de írt nekem egy e-mailt, amelyben sokszor üdvözölte az iskolatársakat és jó szórakozást kívánt.
    Jól szórakoztunk, sokat meséltünk! Jövőre ismét találkozunk!