Teológiai gondolatok
Jézus apostolai

    Az Újszövetség evangéliumai és az Apostolok cselekedetei is arról tanúskodnak, hogy Jézus nyilvános működése elején tizenkét tanítványt választott ki, akiket az evangéliumok apostoloknak neveznek. Ez a kifejezés küldöttet jelent. „Tizenkettőt választott ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét.”(Mk 3,14).  
    A tizenkettő a tizenkét zsidó törzset jelképezi, de ugyanakkor azt a tényt is, hogy Jézus földi tevékenysége Izrael népéhez kötődik, vele forr össze.
    A tanítványokat maga az Úr választotta, nem pedig a tanítványok Őt. Egyszerű emberek kerültek az Úr közvetlen közelébe, olyanok, akik sem írástudók, sem farizeusok, sem szadduceusok nem voltak. Ezek az emberek többnyire halászatból éltek, de volt köztük vámos és zelóta is. Valamennyi tanítvány közös ismérve, hogy Jézus tanítása és életvitele alapján átformálódtak, addigi életvitelük teljesen megváltozott: a vámszedőnek vámszedő asztalát, a halásznak a hálót kellett elhagyni.
    Jézus nem csak apostoloknak tekintette kiválasztott tizenkét tanítványát, hanem barátainak is: „Ti az én barátaim vagytok.” (Jn 14,15) Velük töltötte idejének nagy részét: velük beszélte meg igehirdetésének és küldetésének lényegét, tanította őket, igehirdetési és csodatevő hatalommal ruházta fel őket, velük ünnepelt, nekik jelent meg feltámadása után, mennybemenetele után rájuk ruházta a missziós feladatot.
    A szűk apostoli körnek két követelménye volt: az önmegtagadás és a kereszt felvétele. Az első értelmében az apostolok életében a Krisztus ügy kellett, hogy életük középpontjába kerüljön, a második szerint vállalni kellett a Jézus miatti szenvedést.
    Az apostolok Isten országának építésében Jézus kiváló munkatársai voltak. Feladatuk volt, hogy a világ világossága, a föld sója legyenek, hogy az örömhírt még Jézus életében, de különösképpen a mennybemenetele után elvigyék a világ minden részébe, hogy a népek ne maradjanak sötétben.
    Krisztus, aki a szeretet mintaképe volt, akinek élete a másokért való élet volt, a szeretet parancsának betartását szigorúan hagyta meg apostolai örökségeként. A kiválasztott tizenkettő nem csak egymást kellett, hogy szeresse és szolgálja, hanem a többi embert is. Ez a szeretet tetőződött az ellenség szeretetében. Krisztus követése nem volt felhőtlen helytállás sem Krisztus életében, de halála, feltámadása, illetve mennybemenetele után sem. „Elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé”.( Mt 10,16)
    E kockázatos életvitel sikeres kivitelezéséhez a tanítványok olyan méretű bátorságára, türelmére, bölcsességére volt szükség, amely felülmúlta emberi természetüket. Ehhez adott erősítést Krisztus ígéretével, jelenlétével, közelségével, erejével. Lelke ugyanis munkálkodott munkatársaiban, hatalma pedig segítette őket minden megpróbáltatásukban. Erőt adott nekik a jézusi örömhír továbbadására életük legnehezebb pillanataiban is.

Morvai Matild, MA