Jól hangzik

    Az élet jól hangzik. Boldog szülinapot Zsaklina! Kívánok magamnak minden legjobbat, miközben hideg, élettelen tekintettel meredek a semmibe és kétségbeesetten kiált a belső hang, hogy miért múlt el még egy nyomorult év!?
    Két gyerekkel a szívemben, egy férjjel az oldalamon, két munkahelyet betöltve, pár örökös nyavalyával, egy-két hobbival, apró féltett titkokkal, pár jóbaráttal az oldalamon, adómentesen és büszkén minden ballépésemre azon vergődök, hogy hogyan tehetem szebbé majd azt a napot, amikor beköszönt a már ismert, csúnya kisördög, vörösen, vasvillával hadonászva a kezében,  pici szúrós szarvakkal, ugrálva helyről- helyre, szökdécselve úgy, hogy mindig a látóterembe jusson. Akaratom ellenére látnom kell, neki köszönve, ahogyan a megvillanó  dátum, szinte minden száma kiröhög engem, jót mulat rajtam az ördögöm, rajtam(!), aki rémülten hitetlenkedik, miközben – hiába hiszem, hogy felakadt - az utolsó szám, mégis újból szinte pörgésre készen figyelmeztet, ettől a pillanattól új év kezdődik számomra. Ketyeg az óra tovább. Könyörgök az élő Istenre, hogy lehet ezt megünnepelni ezen a helyen, ebből a pozícióból!? Mit találjak ki, hogy a fanyar képemre kis mosolyt csaljak, hadd látsszon bár az, hogy ezer más dolog miatt boldog vagyok és hadd higgyem el egy pillanatra, hogy ez a gyorsan ismétlődő dátum nem sötétíti meg, a meg-meg csillanó éveimet! Kívánság...akkor csaljunk életet a halott évekbe és ünnepeljünk együtt !
    Kedd reggel, napra szóló évforduló ez az idei, 45 évvel ezelőtt, kedd reggel hajnalban harsogott a friss levegőbe rémült felkiáltásom, életet jelezve. Nem csak azért, hogy megadjam a módját, de kicsit talán azért is, hajnalok hajnalán felkelek és erős reggeli kávéval tervezem az „ünnepet”. Ez talán igazi lesz, mert különös vendégek jönnek!  Itt lesz 68 éves Èdesanyám jóságos zöld szemeivel, ősz hajával és még majdnem fekete hajú 69 éves Apu.  Az izgalomtól újból gyerekes hangulatban, nem félve, csak „tartással” várom őket, kicsit izgulva a véleményüktől, belevágok a szülinapi buliba. Zserbó kockát készítek, Apu kedvenc süteményét, és megnyugodva mosolygok, mert most már nekem is van gyomorsav elleni gyógyszerem, majd adok neki ebéd után. A húslevesre nagy gondot kell fordítanom, mert Anyu jön, a nagy kritikus, a grízgombóc se kicsi, se nagy, se puha, se kemény nem lehet, aranysárga színben kell úszkálni a gondosan válogatott, szinte méretre vágott zöldségeknek, mert Ő ezt díjazza. Repülök a lakásba, minden a helyére kerül, vágott virág, világos krém- és csokibarna színek az asztalon - Anyu színei - kis zölddel; a gyerekek képeit egyesével megigazítom, nem mintha nem jól állnának csak... közben jó, csak úgy, megmosolyogni őket! Apu szereti a képeket. Évek óta nem látták a fiúkat, Apu 22 éve, Anyu 12 éve, majd hogy örülnek, és végre újból valaki, akinek a szeme ragyog az én gyerekeim láttára! Valakik, akik tőlem is jobban szeretik őket! Náluk egyedül nem kellett harcolnom értük. Rossz ebben a gyerekek iránt érzett imádatban ily magányosnak lenni! Dobog a szívem, zakatol, hol is kezdjük majd a beszélgetést!? El kell majd mondanom minden jót, hadd örüljenek! Beszélgetünk majd a visszérgyulladásról és a reumáról, beszélgetünk, amiről csak akarnak, türelemmel leszek, nem hogy türelemmel leszek, inkább alig várom, csak hadd mondják. Majd apunak lesz biztos egy-két technikai tanácsa bizonyos dolgokkal kapcsolatban és ígérem mindent megfogadok, úgy lesz, ahogy akarja. És Anyu, ha biggyeszt a szájával, majd megsimogatom, csak jöjjenek és ünnepeljünk. Hosszú az asztal, soha ennyi kedves emberre nem terítettem. Mindannyian itt leszünk! Aput ültetem a fő helyre, én majd közvetlen mellé, Anyuval szembe, és a többiek... gyertyát is gyújtunk, és halkan szólok, hogy ne kelljen nekik inteni: „Ne hangoskodj, te lány!” Minden úgy lesz, mint... soha! Minden úgy lesz, ahogyan valamikor kérték! Már látom is, ahogyan jönnek, gondos, tiszta, kicsit ünnepi ruhában, elvékonyodva, de biztos léptekkel. Anyu vezet, mert Ő jobban tudja, Ő mindig jobban tudta, halkan beszél biztos útbaigazít: „Ne azzal kezd Zoli, tudják ők, hogy kell, ne okoskodj sokat és ne egyél túl sokat, azután csak jajgatsz...” De Apu szeme csillog, amikor engem meglát, viszont Anyu elszigorodik, de én boldog vagyok, mérhetetlenül boldog! Istenem, könny törli e szép képet, a szívem hangos dobbanása elnyomja szüleim lépteinek finom hangját, odavész a tekintetük és szemem lehunyva, tovább álmodok. Álmodom Őket...
    ...valamikor korán kelve, fázva, merevvé fagyva fogadott a nagy templomkapu. A kőszentekre feltekintve, csodálva, hogy nem dideregnek, bátran vetettem körösztöt és elvegyültem a fekete kendők és naftalinszagú szövetkabátok között.  Hetvenvalahányban tanultam a templombajáróktól az ájtatosságot, miközben inkább a hangok és a csend hatalmát fogadtam el, mert az utolsó sorban is tisztán hallatszott a pap halk szava, amit az orgona ereje követett, belehasítva a fagyos levegőbe, szétvágva ködös leheletünket, várva az imádkozás végét - a prédikációt – amit mama visszakérdezett. Akkor ott egyszer azt hallottam, könnyű szeretni valakit, ha távol van. Most ezen a keddi reggelen úgy tűnik, nem a hangokkal kellett volna foglalkoznom, hitetlenségemért jól megfizettem.
    A pap rutinos mozgása, az apácák suhanása a boltívek között és a láthatatlan „muzsikus” zenéje néha félálomba ringatva, megszülte lelkemben a hit és a remény gyermekét, aki tudja, valami létezik, ami magamra soha nem hagy. E szerint tettem dolgom.  Így, amikor fények cikáznak fentről és csattogott az égi ostor, intve erővel és hatalommal a bűntől, még mások rémülten menekülnek a mindenható haragjától, én bátran szegezem mellem, mert álomban megérkezett vendégeim büszkék rám. Nincs mitől félnem, ember lettem, tökéletlen, de ember, aki vallva hitetlenségét, most ilyen messziről (még) jobban szeret. Istenem, jól hangzik ez az élet, csak jól jönne egy kis magyarázat... kedden reggel.

Pergel Zsaklina