"Önmaga ellen vétkezik, ki e gyönyörű táj megnézését elmulasztaná."(Orbán Balázs)
Látogatás Tündérországban

    A népművészet kedvelőinek egy csoportja az idei évben is részt vehetett az erdélyi tanulmányi kiránduláson, melynek főszervezője már harmadik alkalommal Resócki Rolland, az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör tagja volt. Az utazás elsődleges célja Erdély varázslatos tájainak megismerése, az ott élő idős adatközlők felkeresése, az általuk ismert és előadott dalok, táncok rögzítése, s nem utolsó sorban: életre szóló emlékek és tapasztalatok összegyűjtése. Mezőség és Kalotaszeg után ezúttal távolabbi vidékekre kalandoztunk: Gyimes és Csík környékét barangoltuk be röpke három nap alatt, s zárásként a mezőségi Széken töltöttünk egy délutánt.
    Aki járt már a Királyhágón túl, s nem csupán e terület természeti szépségeire figyelt, hanem kapcsolatot teremtett a helyi lakossággal is, tudja, hogy a látnivalókon túl elsősorban az itt élők életvitele, világlátása az, ami lenyűgözi az utazót: az a páratlan nyugalom, odafigyelés és vendégszeretet, ami Erdélyben tapasztalható, felejthetetlen. Nem volt ez máshogyan most sem: szívünk-lelkünk csordultig megtelt, s olyan élmények birtokába jutottunk, melyek elkísérnek további utunkon.

Kaliba a hegyekben

    A kirándulás első két napját Sötétpatakon töltöttük: ez a falu Gyimesközéplok része, Hargita megyében, az ezeréves határtól nem messze, a Tatros folyó völgyében fekszik. A levegő olyan friss, hogy szinte harapni lehet, s a messziről érkezett ember számára szinte felfoghatatlan nyugalom hatja át a tájat. Erre a területre nem tette be a lábát a modern életvitel és a technika: a legtöbb család ma is a kútból húzott vízben tisztálkodik, otthon süti a kenyerét, s fáradságos munkával teremti meg mindazt, amire a megélhetéshez szüksége van. A gyimesi csángók a városi ember szemével nézve szegénységben, valójában azonban hihetetlen gazdagságban élnek. Rendületlenül teszik a dolgukat, bíznak és imádkoznak, elégedetlenkedés vagy panaszkodás nélkül. Az itt élő lakosság – elszigeteltsége folytán – a magyarság egyik legrégibb kultúrájú népcsoportja, akik hagyományaikat mindmáig töretlenül életben tartották.
    Sötétpatakon él az idén 82 éves Blága Károly, vagy ahogyan szélesebb körökben ismert, Kicsi Kóta, Gyimes egyik legkiválóbb táncos egyénisége, a Népművészet Mestere, akinek máig csillogó tánc- és énektudásáról az esti mulatságokon magunk is meggyőződhettünk. Nem ő azonban az egyetlen, aki nem hagyja veszendőbe menni az ősei által rábízott örökséget: a táncházakban az óvodás korú gyermekektől a nyugdíjasokig minden korosztály képviseltette magát. Akár bekapcsolódtunk, akár csak ülve figyeltük az embereket, magával ragadott minket a gyimesi tánc- és zenekultúra, mely a Kárpát-medence egyedülálló, archaikus kincse.
    Számos különleges élményben volt részünk ezen kívül is: egy nagyjából 8 km-es séta keretében felkerestük a hegyekben álló kalibákat, melyek ideiglenes szálláshelyként szolgálnak a pásztorok számára, kora tavasztól az első fagyok beálltáig. Átgázoltunk a jéghideg patakon, megízleltük a forrásvizet, málnát szedtünk az útszéli bokrokról, s gyönyörködtünk a fenséges kilátásban. Juhtúrós puliszkát és káposztalevest ettünk, s megkóstoltuk a gyimesiek híres áfonyapálinkáját is. A falu temetőjében felkerestük a legnevesebb gyimesi prímás, Zerkula János és felesége, Fikó Regina sírját, az államalapítás ünnepén pedig a szomszédos faluban, Bükkhavason a környező települések lakosságával együtt részt vettünk az ünnepi szentmisén, s eközösen énekeltük el a himnuszt. A harmadik nap reggelén fájó, de reménnyel telt szívvel búcsúztunk Gyimestől: visszatérünk még!

Csoportkép a csíkszentdomokosi népzenészekkel

    Felcsík kincsei
    Utunk következő állomása a Csík vidéke volt. Az oda vezető úton egy rö­vid pihenő során megtekintettük a csíksomlyói kegytemplomot, a magyar nyelvterület egyik legnagyobb zarándokhelyét, majd megérkeztünk a Csíki-medence Felcsík nevű tájegységének legnépesebb falujába, Csíkszent-domokosra. A tánc- és zenekultúra legrégiesebb vonásait Gyimes vidéke mellett itt őrizték meg a leginkább, s ebből mi is ízelítőt kaptunk.
    Elsőként Miklós Veronka néni mutatta be nekünk a csíki székelyek gyö­nyörű népviseleteit, melyek jórészt kézi megmunkálású, háziszőttes anya­gokból készültek, s készülnek ma is, majd Majercsik Irénke mesélt a kender termesztéséről és feldolgozásáról, a fonóbeli játékokról, mulatságokról, s néhány, általa kedvelt csíki népdalt is előadott.
    Vacsora után a helybéli néptáncegyüttes tartott rövid bemutatót, majd közös mulatság vette kezdetét, melynek hangulatmestere egyértelműen a 74 éves Duduj Rozália volt, akit Felcsík egyik legjobb népzenészeként tar­tanak számon.

    A mesebeli falu
    Kirándulásunk utolsó napját a mezőségi tájegységhez tartozó Szék nevű faluban töltöttük, hegyoldalakkal és völgyekkel tarkított vidéken, mely kiesik a főút- és a vasúthálózatból – talán ezért is tudta megőrizni olyan sokáig a hagyományait: a népművészet Széken élő jelenség. Az utcákon mindennapi látvány egy-egy népviseletbe öltözött asszony, ünnepnapokon pedig a falu apraja-nagyja magára ölti őseitől örökölt ruhadarabjait. A délután folyamán Tamás Márton, ismertebb nevén Kántor látott minket vendégül otthonában: bár Szék egykori legkiválóbb férfitáncosának egészségi állapota már nem teszi lehetővé, hogy tudását bemutassa, lelkesen mesél a régi időkről, s szívesen látja el tanácsokkal a hozzá érkező fiatalokat.
    Az éjszaka első felét az éppen zajló széki hagyományőrző tánctábor területén töltöttük, ahová a világ számos pontjáról érkeznek a népművészet kedvelői, hogy elsajátítsák e különleges falu tánc- és zenekultúráját. Éjfél után hazaindultunk, azzal a reménnyel, hogy otthonainkba visszatérve sem fogjuk elfelejteni mindazt, amit e néhány nap alatt Erdély levegőjével együtt szívtunk magunkba. Az emlékeket nem csak ez a beszámoló, valamint a terjedelmes fotó- és videóanyag, de a szívünk is mindig őrizni fogja.