A JUBILÁLÓ ISKOLA

    Előbbi számunkban kezdtem írni arról, hogy az adai Műszaki Iskola a tavalyi év végén ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, és hogy ebből az alkalomból egy szép, tartalmas emlékkönyvet adtak ki, amelyben tanárok, diákok beszámoltak az iskolában szerzett élményeikről. Elsőként Miloš Galetin és Szűcs Budai Engelbert élvezetes élménybeszámolóit közöltük, most pedig újabb két (volt) diák színes emlékeit adjuk közre.

    Varga Elfride:
    Mi az a generáció voltunk, aki 1977. szeptember elsején, a kilencedik osztály indulásakor lépte át a középiskola küszöbét. Az akkori 1/9 osztály szerb tagozatának osztályfőnöke Bojana Prekajski volt, a következő évben pedig Neuberger Miklós honvédelemtanár. Az iskola neve akkor KEHON Központ volt, szerbül ZPOVS. A Petar Drapšin előző iskolanévre azért még visszaemlékeztünk, de a MSC volt és marad is mindig a közismert neve.
    Én az 1979/80-as iskolaév augusztusi iratkozási időszakában teljesen véletlenül jelentkeztem a fémcsiszoló szakra. Osztályfőnökünk Lazar Mijić volt. Mondhatom, ez a szakma nem volt egy leányálom. Az iskola műhelyében hetente egyszer volt gyakorlat. Az egyetlen csiszológépnél, a bekerített fémketrecben, Bogdán János mesterünk igyekezett megtanítani bennünket a szakmára. Sajnos, túl rövid idő állt rendelkezésünkre ahhoz, hogy tökéletesen kitanuljuk a mesterséget, de ez az oktatási rendszer hibája is volt. A középiskolás évek alatt szerettem szavalni, gyakran felléptem az iskolai ünnepségeken és irodalmi versenyekre is jártam. Díjazottja voltam a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjének is.
    A legkedvesebb iskola emlékeim nem a tanítással kapcsolatosak. Abban az időben a téli szünetben Lazar Mijić és Táborosi László tornatanárok vezetésével a 3. és a 4. osztályosok iskolai szervezésben síelni jártak Lengyelországba. 1979-ben Karpačra mentünk síelni, a következő évben pedig Ustronba. Mindkét helyen sok hó volt és gyönyörű táj vett körül bennünket. Sokat sétáltunk és számos barátság, meg szerelem köttetett. Mindnyájunknak feledhetetlen élmény maradt.
    1980-ban az iskola 3-os tanulói Belgrádban részt vettek a JNH stadionban megrendezésre került ünnepségen. Előtte hónapokig gyakoroltuk a fellépést, ám május elején Tito meghalt. Sokáig nem is tudtuk, megtartják-e a május 25-ei ünnepséget, végül a vezetőség igent mondott a rendezvényre. Egy héttel korábban begyömöszöltek bennünket a belgrádi Július 4-e kaszárnyába. Naponta próbáztunk Jugoszlávia többi köztársaságából érkező résztvevővel együtt. Piros pólót viseltünk DAN MLADOSTI VOJVODINA 80 felirattal. Kimondhatatlanul boldogok és büszkék voltunk. Biztos vagyok benne, hogy ebből a korosztályból sokan szívesen gondolnak vissza erre az eseményre, amelyre egy nagy záport követően került sor, és ahol bőrig ázva mi is a történelem részeseivé váltunk.
    A középiskola után az újvidéki Műszaki Főiskolán diplomáltam. Akkoriban a Potisje Szerszámgépgyár sok fiatal mérnököt foglalkoztatott, így 1986-tól 2000-ig én is ott voltam munkaviszonyban különböző munkahelyeken. Azóta nem a szakmában dolgozok, de megtaláltam a helyem.
    Az idén, 2012-ben, fiam Zsolt fejezi be ebben az iskolában a tanulmányait, ami jó érzéssel tölt el és szívesen emlékezem vissza az ott töltött, MöSöCös évekre.

    Nagypál Gábor:
    A múlt évezred alkonyán – az akkori zivataros körülményeink között – az iskolaválasztásomat nagyban befolyásolta az akkorra már szinte megszokottá vált létbizonytalanság. Alapvetően humán érdeklődésű ember lévén (vagy akkor még nem is annyira?) a gimnázium gondolatával játszadoztam, de túl rizikósnak tűnt egy olyan képzés választása, amelyik elvégzése után gyakorlatilag semmilyen „papír” nem lesz a kezemben. Továbbléptem hát a kívánságlistámon és a gépészetet választottam…
    Az 1990/91-es tanévben kezdtem a tanulmányaimat a Műszaki Iskolában, az akkor „újra” bevezetett felvételi vizsga után (mit mondjak, nem örültem neki). Az már ennek az írásnak a megszületéséből is sejthető, hogy sikeres volt a vizsga, mi több 1994-ben leérettségiztem (ennek viszont nagyon örültem). A két esemény között eltelt négy nagyon fontos időszak, fellángolások, kételyek, nagy találkozások, kis kudarcok, kis találkozások, nagy kudarcok, ahogy az már a tizenéves gyerekemberrel történni szokott. Vagy ahogy a harmincpár éves embergyerek emlékszik rá.
    A középiskola alatt fertőződtem meg a színházzal, és az érettségi után (a kötelező kűrök lefutását követően, úgymint katonai szolgálat, majd képességvizsga az egyetemen) egy derekas vargabetűvel kerültem az újvidéki Művészeti Akadémiára. Statisztikailag ugyan a pályaelhagyók dicstelen sorát gyarapítom, de az kétségtelen, hogy még az igen képlékeny művészet világában is végtelenül fontos tud lenni az egzakt gondolkodás, a matematikai pontosság, a vegytiszta következetesség. Arról nem is beszélve, hogy a mechanika, a statika, a kinematika törvényei a színpadon pontosan olyan megfellebbezhetetlenül hatnak, mint bárhol (ugye MÉLYKÚTI tanár úr, csupa nagybetűvel… copyright Molnár Ferenc: A Pál-utcai fiúk).
    Az emberi emlékezet múltszépítő, létkönnyítő képességét is szem előtt tartva bizonyos, hogy voltak „nemszeretem” napjaim, talán heteim is. Ezzel a tanáraim is így lehettek (meglepne, ha nem). De az élmény-kudarc együttható számomra magabiztosan a pozitív tartományban trónol, és remélem, a tanáraim is így élték meg (sajnálnám, ha nem).
    Ami a konklúziót illeti… A negyedik év végén, egy gondolatfrissítő dohányzás közben, a szünetben magához intett Szollár tanár úr (aki igazi partnerként tisztelte a diákjait, a dohányzásban is… azzal a két Best-tel máig tartozom neki…), és nekem szegezte a kérdést:
    - Nagypál, igaz a szóbeszéd, hogy maga (magázott bennünket, bizony) színész akar lenni?
    - Igaz, tanár úr! – feleltem tizennyolc évem magabiztosságával.
    - Nézze, azt nem tudhatom biztosan, maga milyen színész lesz, de hogy egy jó gépészt veszítünk, az majdnem biztos.

Válogatta és közreadja Király János