Kedves Télapó!

    Számla, számla, hirdetések, számla... a napi postaláda anyaga. Ma már nem írnak az emberek levelet, képeslapot sem, és így, a színes boríték rögtön feltűnt a többi között. Gyöngybetűkkel címzett, amilyeneket csak gondos gyermekkéz tud vetni. Látom az „e” és az „a” kerekjénél, ahogy izgalomtól megrezzent a kicsi kéz de a világ összes hitével írja: Kedves Télapó!
    Hozzám érkezett a levél, amelyet a kezemben tartok. Eltévedt levél? Igen, az első gondolatom az, valószínű valamiért ebbe a postaládába tévesen került... De hát van véletlen?  Nem megcáfolva életelvemet, miszerint véletlenek nem léteznek, gyermekizgalommal elhiszem nekem jött a levél! Nem mintha én lennék mától a télapó, de a kis – ösztön vezérelte – emberke érezve lelkiismeretességem magasságát – ide, pont hozzám dobta be féltett levelét, teleírva gyermek-vágyaival, abban a hitben, hogy révbe ér.
    Hm, azt hiszem feladat előtt állok: eljuttatni Télapóhoz ezt a levelet! Első gondom, hogy vajon tudnom kellene-e, mit ír a levél?!  Agyamon átfutott sok-sok gondolat után megértem az „üzenetet”, amely erre a címre érkezett – levél formájában –, a dolog fontosságát és feladatom nagyságát.  És nini, már megint előbújik a kisördög, és vigyorog, előre int a bajra: hogy olvasva írásom sokan talán nem tartanak normálisnak, de mit sem figyelve erre, és mit sem figyelve a kis ördögre, nem olvasok, elmosolyodom, és írni kezdtek a Télapónak:
    Régen szóltam már Neked, öreg őszszakállú jóságos ember!  Sok-sok éve imáimba foglaltalak és könyörögtem, kérleltelek – ma is hiszem, apróságok voltak – hisz, akkor még a gyerekek „kicsiket” álmodtak!  Kis álmaimnak nagy embere voltál, és szaporán vert a szívem, mikor hozzám érkeztél. Száraz torokkal, vékony elgyengült hanggal verset mondtam – Neked kedves Télapó.
Most e szép emlékek felbátorítottak, és tisztelettel kérlek, az idén felejtsd el az elvárásokat a hozzád érkező levelekben, olvass a sorok között! Keresd meg a szülők által diktált levelek mondatai mögött a gyermekvágyakat!
    Az én fantáziám attól tart, hogy a kis játék-műhelyedet gyárak váltották fel, a hátizsákod helyett kamionokkal hordod az ajándékokat, a szánod és a rénszarvasaid már réges-régen „kinőtted”, és ez a mese rólad valóban mesévé vált.  Csak Te vagy a régi!  A te széles mosolyod, az ősz szakállad, a kerek pocakod, amin majd szétcsattan a piros kabát fekete övének fényes kapcsa, régi még a tekinteted az apró szemeidből, a pirospozsgás orcád, mely egészséges mosolyt fakaszt, a párnás, meleg kezed, az érdes hangod és a jóságos szíved, amely mindenáron kívánságokat akar teljesíteni! Ho-ho-hóóó!  De a mese kéményről szól és égen szárnyaló rénszarvasokról, manókról és puttonyról. A mese gyerekekről szól, gyerekvágyakról. Ugyan ki hiszi el ezt ma már, hogy manók szerelik össze a iPad-ot, a mobiltelefont? Melyik kislány gondolja, hogy a kéményen esett be a három emeletes Barbi-ház, vagy hogy a Télapó befizette a külföldi telelést? Ugyan, ugyan. És a szomorú szemű kisfiú mit gondol, ha megszagolja a puha sálat, és rájön, hogy a télapó a „kínaiba” jár vásárolni? Mire szolgálnak a mesék!? Arra, hogy higgyék őket! A gyereknek hinni kell a Piroskában, a boszorkányok és sárkányok világában, a tündérek jóságában és a repülő szőnyeg gyorsaságában, az üveghegyen túl és innen is... a gyereknek hittel kell  várnia a Télapót, mert a mesékben rejlenek a nagy igazságok!
    Jó lenne, ha Télapó újból narancsot hozna a karácsonyfa alá, kézzel kötött sálat és fakockákat, hihető apróságokat, de jó is volna! Én arra kérlek, mielőtt indulsz, jól gondold meg! Nézz körül és döntsd el, hogy része akarsz-e lenni ennek a téves értékeket imádó világnak? Barátja akarsz-e lenni annak a sok üres szemű gyereknek, akinek orcája nem a fagyos széltől pirul, akiknek szegény szókincse fülbántó szavakból tevődik össze, azoknak a gyermekeknek, akik csemegén nőttek fel, és videojáté-koktól tönkretett idegrendszerük összeroncsolta minden velük született szépérzéküket, akiknek a reagálásuk és reakciójuk már szinte reflexszerűen agresszív. Olyan fiatalok, akik mások szerencsétlenségein mulatnak, és saját szorongásukat később alkohollal gyógyítják. Nem szerették őket?  Vagy nem volt idő szeretni őket? Meg lehet ezt állítani, visszafordítani? Gondolom, ha teheti a szülő, vegyen legújabb technikai vívmányt, hadd haladjon a gyerek a korral, de talán ne karácsonyra! Ilyenkor legyünk egyformák!  Ne rontsuk el az ünnep értelmét, és adjunk egymásnak azt, ami annyira hiányzik, és ami nem kerül semmibe: időt, figyelmet, szeretetet, ölelést, meleget, törődést, hogy érezzük a másiknak belénk fektetett energiáját! Nézzünk egymás szemébe, hogy csodákra leljünk, adjunk tekintetet egymásnak, mosolyt és türelmet. Karácsonyos dolgokat készítsünk, és Télapónak írjunk levelet, kérjük meg, hogy puttonyában hozzon házi süteményt, egy együtt töltött napot, és hozzon hóembernyire való havat, akit miután meggyúrtunk, ott áll büszkén az ablak alatt, mint a család ünnepi vacsorájának őre, mozdulatlanul, megtisztelve a pillanatot, arcára fagyott mosollyal.
    Kedves Télapó, szeretném, ha hozzánk méz-, dió-, vanília- és narancsillatot hoznál, ha koromnyomokat hagyna csizmád, és egy évre való jó érzéssel töltenéd be a teret. Tarka eredeti és ötletes csomagolásban a karácsonyfa alá hozz egy kézzel készített képes albumot, egy kis horgolt telefon-zoknit, egy kis kötött pulóvert – a melegvizes gumitermoszomra. Hozz nekünk, kérlek havat, és mécseseket, hogy csillogjanak a pelyhek, miként könnyed táncukat járják a fagyos szélben. Látni szeretném az utcai lámpa fénye alatt a millió kristálykombináció fergeteges körtáncát, míg a pattogó tűz meleg biztonsága ölel. Gyere Télapó az idén hozzánk IGAZÁBÓL!  Reggelre legyen fenyőillat és legyenek igazi gyertyák, csillagszórókat gyújtsunk és őrizzük a lángot, melynek fényébe szemeink majd csillognak.  Nézzünk túl a lángon, messzire, utazzon a lelkünk az ünnep pillanatában oda, ahol legjobban szeret: anyu ölébe, apu kerékpárjára, a mama asztalához, a barna hosszú hajú kislány közelébe, az egyetemi diplomaosztásra, a Tisza-partra, egy régi jó helyre. Utazzon a lelkünk oda, ahol legjobban szeret.  Érezzük a család erejét, legyen érinthető az összetartozás és egyértelmű a szeretet. Bocsássunk meg mindent és mindenkinek, magunknak is, mert a gyertyafény hangulata erre késztet, a félhomály, a csillogás, az ünnepi arany és ezüst színe, a korai sötétedés, a hó fehérje, ez mind arra kér. A látványok, ha párosulnak az ízekkel, kellemes, finom hangokkal, kacagással, énekkel, elönt bennünket a szeretet, az otthon melege és nyugalmat ültet a szívünkbe. Az idén- kérlek - méltóság ülje meg a házat!
    Kedves Télapó, tudom, hogy érted levelemben megirt kívánságaim, és azt is tudod, hogy senki rajtad kívül ezt sem becsomagolni, sem elhozni nem tudja.  De Te igen!  Te értesz a szeretethez, a valós értékekhez, a fontos apróságokhoz. Te tudod, miből készülnek ezek a dolgok, és hogy milyen kevés idő alatt megvannak, és milyen kis puttonyban elférnek. És a rénszarvasok repülni tudnak, végig a csillagos égen, kéményről – kéményre, gyerektől – gyerekig, embertől – emberig, nekik, nekem, mindenkinek, akinek van HITE és szüksége karácsonyra, családra, mesékre, Télapókra, mesés valóságra.
Tisztelettel egy örök gyermek.

Pergel Zsaklina