Egy adai a CINKEfészekben

• A Civilek Nevezetes Kulturális Eseményei, a CINKEfészek „otthont, és benne fészket ad a művészeti közösségnek is, hagyományőrzés, a magyar nyelv szépségének bemutatása, az összefogás erősítése a népek, népcsoportok között. A prózák, a versek, a képzőművészeti alkotások szerelmeseinek jött létre ez a nagyszerű könyv.”

    Nos, ebben a fészekben talált helyet magának Kelemen Zoltán ada–moholi amatőr költő, aki verseivel elnyerte a széles olvasóközönség kitüntetett tetszését. És mivel senki sem lehet próféta saját hazájában, Zoltán is a határon túl vált ismertté verseivel.
    Ki is tulajdonképpen Kelemen Zoltán? A 2008-ban kiadott Antológiában így mutatja be magát kivonatosan: „1962 december 9-én láttam meg a napvilágot Adán. Az elemi és középiskolai tanulmányimat is itt, a szülőhelyemen végeztem el. Végzettségre nézve gépésztechnikus vagyok, de mint fémköszörűs dolgozom egy helyi magáncégnél…
    …Nős vagyok, van két csodálatos gyermekünk, akiket a tudásunk legjavát adva nevelünk, készítünk fel az életre. Remélve, hogy nem vallunk csődöt…
    …Írással komolyabban soha nem foglalkoztam. Általában a vállalatban megtörtént események kapcsán írtam gúnyverseket, bár ezt a szót ezekre az irományokra túl erősnek tartom. Nevezném inkább paródiának. Fiatalságom is produkált egy pár szerelmes verset, de ezek rendre mind elvesztek. Kézirat nem maradt fenn, mivel nem volt kitűzött célom, hogy költészettel aktívan foglalkozzam…”
    • Akkor hogyan kerültek két alkalommal is a versei Magyarországon kiadott antológiába?
    – Öt évvel ezelőtt, 2005 elején, idézeteket kerestem az interneten, és egy olyan irodalmi portálra akadtam, ami felkeltette a figyelmemet. Beleolvastam, és átvillant rajtam, hogy én is tudok ilyen hasonlókat írni. Megpróbáltam és az első lépéseknél újra éreztem, hogy tennem kell valamit. Mivel nagyon szeretek olvasni, újra nekiláttam az olvasásnak, amit ebben az esetben tanulásnak is mondhatnék, mert olvasással komoly tudásra lehet szert tenni. Nekem ehhez a „műfajhoz” nincs képzettségem, egyedül az önképzésre, az olvasásra támaszkodhattam. Megjegyzem, mikor azt mondtam magamnak, hogy én is tudok ilyeneket írni, megpróbáltam, és nem ment. Azóta viszont a folyamatos képzés, a megfigyelés, tanulás kezdi meghozni a gyümölcsét. Először az internetes portálon jelentettem meg első verseimet, amikre mások is felfigyeltek, természetesen a magyarországi kollégák, és így válogatták be a későbbi antológiába a verseimet. Ott szereztem tudomást arról is, hogy amatőr költők, írók, képzőművészek munkáit figyelemmel kísérik, összegyűjtik és nyomtatásra, könyv formájában is előkészítik.

    • Említette, hogy magyarországi antológiában jelentek meg versei. Erről egy kicsit bővebben!
    – Igen, eddig két alkalommal jelentek meg verseim egy tekintélyes gyűjteményben, mégpedig a pécsi Origó-ház Egyesület CINKEfészek Antológiában. Először 2008-ban három versem és egy kisnovellám, majd 2009-ben öt versem jelent meg. Ezekre vagyok a legbüszkébb, időközben azonban a Magyar Szó, a Sikoly is leközölt néhány versemet. Mivel Pécs városa 2010-ben a Kultúra Fővárosa, így még jelentősebbnek tartom, hogy munkáimat közli a gyűjtemény. Megtiszteltetés ez számomra, hisz csak amatőr költő vagyok, és mint olyat teljes mértékben befogadott, elismert és nyomtatásra méltatta verseimet. Viszont ezt nem mondhatom el szűkebb környezetemről. Úgy érzem, nagyon kevesen tudnak rólam itt, Adán, hogy munkám mellett a költészet a másik nagy szerelmem.

    Nincs szándékomban és nem is lenne értelme részemről taglalni Zoltán „ars poeticáját”, erről ő maga annyit mondott, hogy én-verseket ír legszívesebben, amikor saját érzelmeit, örömeit, bánatát, csalódásait, a világban megtörtént, sokszor személyes sérelemnek vélt igazságtalanságokat dolgoz fel. Versei inkább komor hangvételűek, majdnem a kilátástalanság, a pesszimizmus határát súrolják, hisz ő maga sem valami víg kedélyű, meggondolatlan vagy könnyelmű. Versei hűen tükrözik pillanatnyi lelkiállapotát. A vers formáját tekintve a szabad versek állnak legközelebb hozzá, a kötött versek közül pedig a szonettet kedveli leginkább, ebben találja meg a ritmust, a lüktetést, a rímek változását, a szerkezetet. Elmondta továbbá, hogy ma verseinek száma hozzávetőlegesen 300 körül mozog, amire rá meri mondani, hogy vers. Ez már egy kötetnyi gyűjtemény, és álmai között van az is, hogy egyszer saját kötetében is ki fogja adni.

    Meg kell említeni, hogy éppen versei folytán Zoltán már régen kilépett az ismeretlenek táborából. Mint ahogyan már említettem, a portálokon kívül ma már két antológiában is olvashatják a költészetkedvelői verseit, többek között ilyen ajánlással:
    ”Iskolánk szinergiája, a közös egymástól tanulás. Ezzel érjük el, hogy hétköznapjainkat tartalom veszi körül. Cselekedeteink egy meghatározó, érthető és elfogadható „zsinórmérték” körül valósulnak meg, felvállalva érzelmeinket. Az egyéni bizalom, közösségi bizalommá erősödik. Van honnan merítenünk. Gyökereinket tápláló, kifogyhatatlan bővizű forrásként áll rendelkezésünkre, múltunk”…      
    (Megjegyzés: az idézetek a Pécs-Baranyai Origó-ház Egyesület gondozásában 2008-ban és 2009-ben kiadott CINKEfészek Antológiából származnak)

Hópihe szonett

Oh, bár csak lehetnék fehér hópihe!
Kis szállingózó gyermeke a télnek.
Melyet Isten oltalmazó keze
Teremtett meg ily csodásnak és szépnek.

Hogy legyek oltalmazó takarója
Az ősszel vetett, gyenge búzaszálnak.
Hogy a télnek is legyen pillangója
Ne csak a forró, napsugaras nyárnak.

S festeném akkor fehérre a tájat
Díszítenék ki csillogó testemmel
Minden árva, lombját sirató ágat.

Lennék párnája kicsiny hóvirágnak, s
A hófehéren tündöklő fényemmel,
Tiszta kabátja e sötét világnak.

Meggyújtom még ezt a cigit neked
(részletek)

    „Eljöttem barátom. Megint.
    Lesütött szemmel, mert érzem szemrehányásod súlyát, amiért oly ritkán fordulok meg nálad. Szememre ezt ne vesd. Nem szeretem ezt a tájat.”…

    „Rágyújtunk még egyre? Erről a cigarettáról mindig az jut az eszembe, hogy neked soha sem volt, vagy ha mégis, akkor is kértél. Látod, most is hoztam. Na nem az a nemesebb fajta, de nekünk megteszi ez is. Nem vagyunk mi úri gyerekek. Jó volt nekünk az eldobott cigarettavég is egykoron.
    Tudod, mit becsülök benned? Még az a koszos cigarettavég első szívását is átengedted nekem. Ott, azon a helyen is.
    Nem szívesen emlékszem vissza azokra az időkre. Pokol volt az maga, de hát ezt te is jól tudod. Épphogy csak megúsztuk épp bőrrel…”

    … ”Mennem kell barátom. A gyerekek már türelmetlenek. Tudod, hogy van ez. Felnőnek lassan, az ember meg csak csodálkozik. Észre sem veszi, hogy megöregedett.
    Meggyújtom még ezt a cigit neked. Itt lesz a megszokott helyen, balról, a fejfádon.”

Vastag János