FIATALOK ÍRJÁK
MLADI PIŠU
Zakuvano majkinom varjačom
Ustanova za predškolsko vaspitanje i obrazovanje „Čika Jova Zmaj“ p.o. Ada konkurisala je na konkursu Pokrajinskog sekretarijata za kulturu, koji je sufinansirao određeni broj projekata tradicionalnog narodnog umetničkog stvaralaštva Srba u Vojvodini u 2009. godini.
Za projekat Ustanove „Čika Jova Zmaj“ pod nazivom „Al se nekad dobro jelo baš..., odobrena su određena sredstva, koja su poslužila kao materijalna podrška našim nastojanjima da, pored redovnog vaspitno-obrazovnog rada, decu vratimo korenima, tradiciji u svim oblastima društvenog života i pružimo im priliku da vraćajući se u prošlolst, bolje upoznaju sebe, svoju porodicu i okruženje u kome odrastaju.
Projekat podrazumeva niz aktivnosti dece i vaspitača, usmerenih na upoznavanje tradicionalnih običaja Srba u Vojvodini, vezanih za ishranu, način pripremanja hrane i autentičnih starih jela po receptima naših prabaka, objavljivanjem u dečjem kuvaru pod nazivom „Zakuvano majkinom varjačom..“
U tom cilju u našim vrtićima počela je akcija prikupljanja starinskih predmeta za opremanje kuhinje iz prošlosti, koja će se nalaziti u vrtiću „Veseljko“ u Molu, u ulici Novaka Radonića br. 17.
Pozivamo Sve poštovane roditelje, bake i prabake da nam u tome pomognu i daju svoj doprinos ovoj ideji, bilo sakupljanjem starih kuhinjskih predmeta, bilo dobrih, starih recepata jela na kojima su oni odrasli. Sa željom da nam bude prijatno, svi ste nam dragi gosti.
PU „Čika Jova Zmaj“
Svetlana Milošević - pedagog
Szeretet
Százszor és százszor olvasom el a címet, és nem tudok belekezdeni. Mintha valamilyen nem létező, sejtelmes dologról kellene írnom. Valahogy megfoghatóvá tenni a megfoghatatlant, és bár körülvesz és dúskálók létében, élvezem nap mint nap, most mégis, mintha egy zsák krumpli nyomná vállamat, amikor nyilatkoznom kell.
Számomra a szeretet? Igen, most választ kell adnom. Azt hiszem, könnyebben megy, ha most beleszürcsölök a teámba, ami melegen gőzölög a kezemben és az ízek harmóniájában átérezhetem ezt a varázst. Ami talán ebben a teában is benne van. Két szorgalmas kéz főzte. Ugyanaz a két kéz, mely délben a kedvenc ételemet rakta az asztalra, és amikor megettem, anyukám kedvesen megkérdezte: „kérsz-e még, fiam?” Nem kértem, de egy kicsit még maradni akartam, mert olyan jó együtt lenni. Együtt azokkal, akik szeretnek engem, és pajkosan várni, hogy ki fogja elfújni az ádventi gyertyát az asztalon, amely még egymagában pislákol. Látni az arcokat és leolvasni róluk a jókedvet, ami csak a miénk. Ezt utána magunkkal vinni az utcára, a térre, az iskolába és mindenhová, ahol csak megfordulunk. Hazaérve pedig anyukám kezébe tenni a kezem, – ahogy szoktam télen – és ő megdörzsöli, hogy ne fázzon. Érezni, hogy otthon vagyok, felmelegedni, viccelni a húgommal, vagy megvigasztalni, ha szomorú.
Késő ősz van. A fáról lepergett az utolsó levél is. A természet teszi a dolgát, aludni készül. Nem kérdez senkit, jelzi, hogy kész elválni, és távozik szépségével. Tavaszra frissen, üdén akar elkápráztatni bennünket. Talán nekünk is így kéne: tenni a dolgunkat, és nem nagy elvárásokkal élni, nem mérlegelni, hogy vajon az a másik megérdemli vagy nem, hanem tenni a jót – csak úgy, önmagáért.
Nagyapám jut eszembe, aki egyszer magára vállalta, hogy ő törte el a poharat, amit – megvallok – én tettem. Nem akarta, hogy engem szidjanak össze. Azt hiszem, ez a szeretet. Egyszer én is ilyen akarok lenni.
Most látom csak: elfogyott a teám. No, csak, pedig még innék! Ebben a pillanatban anyukám lép be a szobába, és megkérdezi: „Ki kér még teát?
Balog Virág Ákos
Cseh Károly Általános Iskola, Ada VII. c. oszt. tanuló
Szeretem a telet, Molnár Emese, első osztályos völgyparti tanuló rajza
Потера за пејзажима
Био је мај. Мирис пролећа ширио се свуда око мене. Села сам крај реке и уживала посматрајући веселе боје пролећа. Сунчеви зраци су се пробијали кроз густе крошње дрвећа, покушавајући да обасјају сваки делић земље. Ветар је сакрио у своје џепове тамне облаке, тако да се није ни један облак видео. Ветрић је лагано ћарлијао и љуљао лишће које је имало дивну модро зелену боју. А река, она као да је певала неку веселу мелодију. Крај обале запљускивали су се мали таласи, који су ме мамили да их дотакнем својим ногама. Птице које су се доселиле кружиле су над реком и цвркутајући разбијале тишину која је била свуда око мене. Предивни мириси и шаренило боја у мени је пробудило неки диван и посебан осећај.
Уживала сам у лепоти природе и реке, и сваки пут када могу, провешћу се крај ње.
Јелена Арађанин 8.а
