Szempont
A nevelést tanulni kell

    Nyelvtan és számtan nem kínoz tovább, a legjobb a nyárban, hogy nem látsz iskolát – éneklik boldogan az iskolai évzárón a diákok, akik már a nyárra gondolva el is felejtették a dalban szereplő tantárgyak okozta kínokat és a küzdelmeket.
    Mert bizony küzdöttek a tanagyaggal, egymással és a tanárokkal is. Tanár és diák között szükségszerű a konfliktus, ez a hosszú évek tapasztalata, de a nézeteltérések egyre gyakoribbak. Az ok talán az, hogy ahogy a tanítók és tanárok mondják, a tanulók évről évre „lazábbak”, engedetlenebbek, azaz egyszerűen „rosszabbak”. Minden évben több a rossz, a szófogadatlan, az úgynevezett magatartási problémákkal küzdő kisiskolás, akit nehéz fegyelmezni, nehéz kordában tartani. S tanító legyen a talpán az, aki egy eleven gyerekkel szót tud érteni, hatni tud rá, rendre, fegyelemre tudja szoktatni.
    De miért is rossz egy gyerek?
    A témával foglalkozó szakemberek úgy tartják, hogy ha egy kisgyermek nem kapja meg a számára szükséges figyelmet, szeretetet, vagy környezetében nem megfelelő hatások érik, lelkében egy fekete folt keletkezik, és a kisember azért rossz, mert szüntelenül azzal a fekete folttal foglalkozik, azzal küzd, azt szeretné eltüntetni.
    Meg hát, ha a szülő nem foglalkozik eleget a gyermekkel, honnan is tanulja meg, hogyan kell, hogyan tanácsos viselkedni, hisz a rajzfilmek, képregények hősei egymással harcolva, egymást legyőzve érik el céljukat, nem riadva vissza attól, hogy másokat eltiporjanak, másokon átgázoljanak. A gyermek is ezt a látott viselkedést igyekszik másolni, azt hiszi, így kell, így lehet érvényesülni.
    Aztán meg ott van az is, hogy a „modern világban” az értékek megváltoztak, a szabályok „lazábbak”. A tisztelet például sok kisgyermek számára ismeretlen fogalom. A kicsiket nem tanítják meg tisztelni a másikat, az idősebbet, a felnőttet. Ma már mindenkit tegezünk, és ha tegezzük, akkor bizony velünk egyenrangú.
    A tanítók helyzete tehát korántsem irigylésre méltó, főleg akkor nem, ha a szülő azt várja tőlük, hogy ne csak oktassák, hanem helyettük neveljék a diákokat. S ez sziszifuszi munka, ha az említett szülő nem a pedagógussal, hanem ellene dolgozik azzal, hogy megkérdőjelezi döntéseit, észrevételeit.
    A gyermek voltaképpen csoda, aki tükröt tart környezete elé, az élet minden apró rezdülésére érzékenyen reagál, megmutatja, milyenek vagyunk. És sajnos a kicsiket figyelve azt láthatjuk, hogy baj van, valamit rosszul teszünk.
    És sokszor elfelejtjük, hogy gyermeket nevelni, az életre felkészíteni nagy felelősség, ha valamit elrontunk, annak végzetes következménye lehet.
    Ilyenkor vetődhet fel a gondolat, nem kellene-e tanítani a nevelést, hiszen életünk során annyi mindenre készítenek fel bennünket az iskolában, különböző tanfolyamokon, képzéseken. Miért éppen a nevelés lenne kivétel? Mért éppen ezt a jelentős dolgot bízzuk a véletlenre és az ösztönökre?

Józó Mónika