In memoriam,
prof. dr. Papp György

ISTEN VELED, GYURKA!

    Hosszantartó, súlyos betegség után 2009. január 20-án Magyarkanizsán elhunyt prof. dr. Papp György, az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének nyugalmazott egyetemi tanára.

Pósa Ede rajza

    Papp György Magyarkanizsán született 1941. június 10-én. Az általános iskolát és a fémipari szakközépiskolát szülővárosában, a gimnáziumot Zentán végezte el, 1963-ban. Egyetemi végzettségről szóló oklevelet az Újvidéki Egyetem Bölcsészeti Karának Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékén szerzett, 1967-ben. A magiszteri fokozatot 1983-ban, a nyelvtudományok doktora fokozatot ugyanott 1990-ben nyerte el.
    Tagja volt a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságnak, a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, az MTA Köztestületének, a Szerbiai Alkalmazott Nyelvészek Társaságának, továbbá elnöke volt a Csuka Zoltán Műfordító Műhely Tanácsának.
    Sokoldalú tevékenységét nemcsak nálunk ismerték el, hanem Magyarországon is. Ezt bizonyítják a díjak és elismerések: a kiemelkedő pedagógusnak járó díj (1971), a Vajdasági Szakfordítók Egyesületének oklevele (1988), a Csűry Bálint Emlékérem (1989), a Kazinczy Ferenc Díj (1989), Kanizsa Község Októberi Díja (1992, 1996), a Bazsalikom Műfordítói Díj (1997), a Gyémánttoll Újságírói és Szerkesztői Díj (2003), a Kiss Lajos Díj és Emlékérem (2005) és a Lotz János Emlékérem (2006).
    Hozzánk azért állt olyan közel, hogy lapunkban is megemlékezzünk róla, mert ő volt az Új Kanizsai Újság alapító főszerkesztője, és ilyen alapon kölcsönös vélemény- és tapasztalatcsere folyt közöttük és az adai Körkép szerkesztői között.
    Ezen túlmenően azonban e sorok írójának évfolyamtársa is volt az Újvidéki Egyetem Bölcsészeti Karának Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékén, sőt, amikor a szükség úgy hozta, hogy az Újvidékre való utazgatáshoz kedvezményes hónapos jegyet kellett váltania, azt az előírt kilométer-távolság miatt csak Adáról tehette meg. Ehhez azonban hivatalosan is be kellet jelentkeznie egy állandó adai lakcímre, és magától adódott a lehetőség, hogy erre a mi, azaz a Királyék lakcímét használja.
    Két évig tartott ez a szoros közokirati kapcsolat, melynek során ő és én ugyanazon a sínbuszon, ugyanolyan jeggyel, ugyanarról a címről utazgattunk Újvidékre és vissza. Adára érkezésekor már a sínbusz ablakából integetett, hogy ott a helyem mellette, oda szálljak fel. Számos baráti együttlét és emlék közül most még csak arról kívánok szólni, hogy Gyurka, tanulmányaink befejezése után, egyszer azt mondta nekem:
    – Tudod, utazásaim során arra gondoltam, hogy valaki egyszer majd megkérdezi tőlem, hogy hogyan is néznek ki az adai utcák, és én nem tudom megmondani, pedig az irataimban az áll, hogy adai lakos vagyok. Ezért egy alkalommal megszakítottam az utazást, Adán leszálltam a sínbuszról és végigjártam az utcákat. Sok mindent láttam, de a legemlékezetesebb egy utcai feszület volt (az egykori Ge-Ge előtt), mert egyedülálló felirata úgy szól, hogy „Istené az áldás, emberé a munka!” Kérlek, fényképezd le azt nekem, mert olyan egyedi, hogy írni akarok róla!
    Minden úgy történt, ahogy Gyurka kérte, és ő azóta több helyen is hivatkozott erre az adai feszületre.
    Most, amikor rá emlékezek és elköszönök tőle, a kötelék közöttünk még szorosabbnak, még bensőségesebbnek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy a Mennyei Hazában is emlékezik majd ránk, és azt képzelem, hogy égi vándorlása során mindig keresztet vet majd magára az adai feszület előtt!
Évfolyamtársaink, Utasi Mari, Kovács Viktor, Guelmino Sanyi után neked is azt kell mondanunk: Isten veled, Gyurka!