FANYAR BOROK ILLATÁNÁL
- Beszélgetés Apró János díjnyertes adai borásszal -

    Az idén nehezen tavaszodik, március elején még igencsak szakadoztak a havas fellegek és nyomukban húszcentis fehér takaró lepte be a tájat. Mit is lehet ilyenkor csinálni? „Hol a boldogság mostanában?” – kérdezte Petőfi is Téli világ című versében. Ugyanott felel is rá: „A barátságos meleg szobában.”
    Meleg szobában ülünk, Apró János nyugalmazott szabómester és neje, Esztike adai házában, a sporhetban tűz duruzsol, előttünk az asztalon pedig csalogatóan áll egy sötétszínű boros flaskó, amiben ezüstérmes vörösbor, az adai Disznóhát kincset érő nedűje várakozik.
    - Az idei, hagyományos, temerini Vince-napi (január 22.) borversenyen és borkóstolón a tavalyi szüretelési évjáratú, Kékfrankos vörösborom ezüstérmet nyert – mondja nyugalommal és lezser elégedettséggel János. – Nem először voltam ezen a versenyen. 2000-ben, 2002-ben első helyezést értem el, tavalyelőtt bronzérmes, idén pedig második, azaz ezüstérmes lettem, olyan hírneves borászatok versengésében, mint a kiskunhalasi, a soltvadkerti, az aradaci, a horgosi, a kamenicai, a verseci, a csongrádi vagy az erdővégi borospincék.

Apró János, 2002. őszén saját lugasában

    - Nos, én régóta a kékfrankos szőlő, és az ebből készült, csodálatosan szép és „előkelő” Kékfrankos-bor szerelmese vagyok, csakúgy, mint a több éve elhunyt, Wolf Gyula barátom is volt, akivel az adai Disznóhát-magaslaton együtt termesztettük ezt a szemre nem, de zamatra és ízre elsőrendű és nemes szőlőfajtát.
    Annakidején kékfrankos szőlőből 350 tőkét telepítettem. Azért kedvelem annyira, mert korai érésű. Október derekáig le kell szüretelni, és aztán jut elég idő az elkészítésére és a borászkodásra. Amint a példa mutatja, nem is eredménytelenül. Mi lenne azonban, ha jobb volna a gazdasági helyzetünk? Csodát lehetne itt csinálni, ebből a földből és ebből a tudásból, tapasztalatból, ami nemzedékeken át felhalmozódott nálunk.
    A borászkodás családi hagyomány, apai, nagyapai tudomány, ami egész életre hatalmába kerített, éltet és foglalkoztat. Mondom, a hagyomány tovább szállna a fiamra, unokáimra, akik élnének-halnának ezért a tevékenységért. Fiam, Apró István író annakidején Baranyában telepedett le a családjával, és ezer tőke sauvignont akart telepíteni. Ebből, a fölöttébb ismert és nemes szőlőfajtából aranysárga bort lehet készíteni. A háború azonban menekülésre kényszerítette őket, házat, földet, minden megkezdett munkát odahagytak és Magyarországra költöztek. Fiam azóta ott elméleti borász, adai szőlőskerti és borkészítési, borivási élményeiről, tapasztalatairól tart emlékezetes irodalmi esteket. Én pedig unokáimmal tervezgetem a jövőbeni gigantikus adai, disznóháti borgazdaságot, ami – az adottságokat, a páratlanul jó talajt, fekvést és tudást véve alapul – világhírű borokat produkálhatna. Csak egy hiányzik még belőle: egy több milliós lottó főnyeremény!
    Ha lenne elegendő tőke, felvásárolnám a mostani, fájdítóan kallódó, gyomosodó disznóháti földeket, betelepíteném az évszázadok óta hírneves szőlőfajtáinkkal és eszméletlenül jó borokat produkálnánk.
    Ennyi ábrándozás után áttértünk a gyakorlati részre. Átlátszó poharakba töltöttük az asztalon sötét üvegben álló, díjnyertes Kékfrankost, majd Jancsi szakszerű, bírálati bemutatója után élvezettel kóstolgatni kezdtük. Ugyanúgy, ahogy a temerini bíráló bizottság tette. A pohárban, fény felé, a vakítóan fehér, nagy pelyhekben hulló hó fénye felé fordítva, kezünkben meggörgettük a pohárban, hogy lássuk, lassú-e, lusta, avagy fürge? Fényes-e, vagy fakó, nem homályos-e?
    Milyen az illata? Tetszetős, vonzó, bódító? Sűrű, olajos vagy ritka?
    Az élvezetes kóstolgatás után elmondhatom: bordós lila, fanyar illatú, nem édes, hanem borízű, tüzes és egyre inkább kívánatos bort ittunk. Elegáns, ünnepi bort, amiből csak háromliternyi került Temerinbe, hogy névtelenül, jeligésen átessen a bírálaton, majd „nevesítve” dicsőséget hozzon a gazdájának, jobban mondva „alkotójának” és városának, Adának.
    Tudjuk-e eléggé értékelni ezt a sikert? Kell, hogy tudjuk, ezért írunk most róla. Közben fel kell jegyeznünk azt is, hogy a temerini borversenyen még egy adai borász, Krizsán Donald is sikerrel szerepelt. Ő bronzérmet nyert különlegességnek számító meggyborával.
    - Temerinben a borverseny egyik jellegzetessége, hogy általában tájjellegű borokat állítanak ki. Megjelennek a verseci, a Fruška Gora-i borgazdaságok, borászok, miseboraikkal a nevesebb egyházközségek, valamint az egyre híresebbé váló magyarországi állami- és magángazdaságok, és közben egy adai, Disznóháti Kékfrankos állja velük a versenyt – mondja Apró János, ám nagyobb benne a szerénykedés, mint a dicsekvési vágy, és csakhamar arra tereli a szót, hogy Adán már alig van szőlőültetvény. Akinek meg van szőleje, eladja a termést, vagy pedig pálinkát főz belőle. Nem pepecsel a borral.
    - Legénykoromban még mintaszerű szőlőültetvények övezték Adát, minden valamire való gazdának volt saját bora. Vasárnap délutánonként valamelyikünknél négyen-öten összejöttünk, megiszogattunk két-három literrel, aztán mentünk a bálba. Ma pedig, ha rajtam kívül még egy-két ember készít bort Adán, az már jó.
    - A régi adai szőlősgazdák, a Macedónia városrésztől kezdve a Barapart felé, aztán a Jutalékon, a Felső réten, a Disznóháton át az Alsó rétig fehér és piros magyarkát, kövidinkát, kadarkát, csaszlát, oportót, krejácát, azaz bánáti rizlinget termesztettek, és belőlük jobbnál-jobb borokat készítettek.
    Példás rendben tartották az ültetvényeiket, mindegyik meg volt kapálva, fel volt gereblyézve, permetezve, kaccsazva. Abból lehetett véleményt alkotni a gazdáról, milyen rendben tartotta a szőlőjét, hogy volt kötözve és permetezve.
    Ez a nagy gazdagság, ez a sok szőlő mára már mind a múlté. Az öreg mesterek, a borászok lassan kihaltak, de velük együtt kivesztek a szőlőtőkék is.
    - Legjobban a borász-társak hiányoznak – mondja János. Legalább lenne valaki, akivel hetente leülhetnénk, és egy-két pohár bor mellett megbeszélnénk a tennivalókat, vagy megkritizálhatnánk egymás borát! Mesébe illő dolog lenne, ha öten-hatan összeülnénk, ki-ki elővenné a maga borát és – nem versenyezve, csupán lassan kortyolgatva – baráti borkóstolót tartva, bemutathatnánk egymásnak, milyen lett a termés…
    Esztike, a felesége okosakat mondva, gyakran közbeszól. Vidám társaságokról mesél, amik néha neves emberekből összejönnek náluk és borozgatnak. Ő készíti nekik a borkorcsolyát, amitől igazán csúszik lefelé ez az isteni nedű.

Király János