Marasztaló
„A világ nem akkora, amennyit meglátunk, hanem amennyit megértünk belőle.
A nőnapi bálra való készülődés közben lapoztam bele napilapunkba, és figyeltem fel az azonos című írásra. Azonnal végigolvastam és rögtön meg is fogalmazódott bennem a gondolat, hogy én is írok egy hasonlót, csak éppen a mi községünkre vonatkoztatva. Hiszen az itteni emberek is ragaszkodnak a hazájukhoz, a Tiszájukhoz, a családjukhoz és mindahhoz, ami a gyökereket jelenti itt maradásukhoz.
Így most a bál is másmilyen lett, hiszen a gondtalan szórakozás helyett az embereket figyeltem. Hamar rájöttem, hogy az önfeledt mulatás, a jókedv, az az egymáshoz való ragaszkodás, igaz baráti viszony is óriási megtartó erő, amelyet a nőaktíva tagjai, barátaik és ismerőseik között tapasztalunk. Szeretnek beszélgetni, vigadozni, együtt énekelni. Jó, hogy van társasági élet és vannak, akik ezt szervezik, nem kis időt és energiát szentelve neki.
Bálozás közben érkezett a hír, meghalt Orosz Angéla néni, a búzamezők hét virága elnevezésű motívum megalkotója. Kilencvenkét éves korában hagyta négy gyermekére ezt a világot, amelyben nagyon sokat alkotott, és rengeteg szebbnél szebb asztalterítő, kézimunka, festett üveg és egyéb emléktárgy őrzi emlékét. Ada mindeddig felbecsülhetetlen kincsét hagyta ránk, a gyermekeire és mindazokra az asszonyokra, akik szívesen varrták a búzamezők hét virágát a kidrukkolt vásznakra.
Valójában erről is akartam írni, hiszen szorgalmas, hozzáértő, szakmailag képzett emberek lakják ezeket a településeket. Nem véletlenül indult el itt a szerszámgépgyártás és fejlődött ki a kétezer dolgozót foglalkoztató Potisje. Nem a véletlennek, hanem az igyekezetnek és összefogásnak köszönhetően jöhetett létre a Merkur, amely több száz kisiparos műhely termelését egybefűzte. Nem véletlenül lett a Halász József Mezőgazdasági Kombinát az egyik mintagazdaság, amelyre az egyetemekről hazai és külföldi egyetemistákat hoztak ide tanulni és megmutatni nekik, mi mindent tudnak az itteni mesterek. Olyan mesteremberek százai, sőt ezrei nőttek ki a napraforgótáblák között, akik közül sokan még ma is önálló műhelyeket vezetnek, vagy éppen Kanadában, Németországban meg az anyaországban kamatoztatják tudásukat. Akkor még a kötödésekről, bőrkészítmények gyártóiról nem is szóltam, akik most is szállítanak külföldre, és most is megállják a helyüket a nemzetközi piacon.
Sajnos a magánosítás folyamata nem úgy sikerült, hogy ezek a mesteremberek vegyék a saját kezükbe sorsuk irányítását. A nyerészkedők, haszonlesők kerekedtek felül, de bízunk benne, hogy hamarosan ez a helyzet is változhat. Lesz itt még reményteljesebb jövő, amikor nem csak a tavasszal virágba boruló üdülőközpontot, a zöldellő fűzfákkal teli Tisza-partot, a horgászok által kedvelt Budzsákot, a vadászokkal teli határt, a lovak nyergében ülő gyerekeket, vagy éppen a szépülő adai és moholi központot lehet majd megcsodálni. Tudunk majd mit kezdeni az Orlovacsával, bungalók, hotel, élményfürdő és fedett medence épül az üdülőközpontban, helyet találunk az állatkertnek, és madármúzeumnak is. Olyan értékeink, valóságos kincseink vannak, amelyek valóban idevonzhatják a turistákat, ami értelmet ad az új tiszai híd megépítésének, és összeköt bennünket a környező országok népeivel. Mert tudnak az adaiak és a moholiak jó vendéglátók lenni, szervezni és megmutatni a világnak, hogy vannak igazán ügyes zenészeik festőik, költőik, táncosaik és sportolóik. Ha sokan közülük most éppen a messzi távolban is keresik kenyerüket, de hazavágynak, és itt is szeretnék bizonyítani tehetségüket, rátermettségüket és szorgalmukat. Bízunk abban is, hogy lesznek még olyan önkormányzati vezetőink, akik értékelik a munkát, elismerik a tehetségeinket, támogatnak okos és hasznos programokat, értékelik a tűzoltók, a véradók, az önkéntesek és a civilek önzetlen tevékenységét, segítséget nyújtanak az éhezőknek, a hajléktalanoknak, a munkanélkülieknek és idős, beteges embertársainknak. Mert létezhetetlen, hogy kihaljon a szolidaritás, a segítség, az igazi jobbító szándékú tenni akarás, a közösség építésének folyamata.
Hiszek abban, hogy összekapaszkodhatunk, megtalálhatjuk helyünket még ebben a rohanó, értékeket nem becsülő és szétzilált világban is, mert mi tudjuk, az itteni emberek mindig is tudták, mi az, ami összetart bennünket, ami a gyermekvállaláson kívül is értelmet ad az életünknek. Ezért nem engedtem soha a csábításnak, és bár hívtak Újvidékre, Budapestre, Csongrádra és Szegedre is, rá sem gondoltam arra, hogy csomagoljak, hiszen itt a helyünk a szüleink, szeretteink mellett. Inkább azokat is hazavárjuk, akik elmentek, akik most az interneten keresztül tartják a kapcsolatot itt maradt magányos szüleikkel. Bízunk, és remélem, ennek érdekében cselekszünk is.
„Nem vagyok futóhomok, melyet bármely széláramlat bármely égtáj felé sodorhat, hanem ember vagyok, ki szülőföldjén helytáll akkor is, ha dacolni kell a zord idők viharaival”(Török László)
Krizsán V. Vilmos