185. Zöld levél
2016. ÉV FÁJA: A MEZEI SZIL

    A 2016-os Év Fájának választott mezei szil a magyar táj eltűnő félben lévő, egykor igen megbecsült eleme, amelyik megőrzése és ápolása fontos erdészeti és parképítési feladat.
    Még tavaly, egy hónapon keresztül zajlott az internetes szavazás az Év Fájára, amelyen összesen 3428 érvényes szavazatot adtak le. A sorrend a következőképpen alakult:
    1. Mezei szil – 1531 szavazat, 2. Fehér nyár – 994 szavazat, 3. Virágos kőris – 903 szavazat.
    Így tehát 2016-ban a mezei szil lett az Év Fája.
    Eötvös Károly (1842 – 1916, politikus, ügyvéd, író, publicista, országgyűlési képviselő)írtaa szilről: 
    "Van fája a síknak is. De csak puha fája. A nyár, a fűz, a rekettye. Szilaj fája csak a szilfa. Erős, kemény, szívós, viharokkal szembeszálló, a mit hajdan szilajnak nevezett az irodalom is, a népnek nyelve is. Gyümölcsöt nem terem, de éjszakára tanyát ad a varjúnak, seregélynek. A villám kikerüli, és ha beleüt is, nem árt neki. Legmagasabb csúcsára odaszáll a turul madár. Onnan nézi a napot s a legelésző, ficánkoló ménest. Ágából, fiatal hajtásából faragták őseink az íjat. Századokon át élt. Kora miatt kihalt szilfát még senki sem látott."
    Nevezik még szíjjfának, széfának vagy szilhársnak. A mezei szil (Ulmus minor vagy Ulmus campestris), szerbül пољски брест, németül Die Feldulme vagy Iper, angolul the Field Elm 20 – 30 méter magas, nagy termetű fa. Törzse hengeres, kérge barnásszürke, koronája laza, ágai vastagok, rügyei aprók és sötétbarnák. Levelei felül simák és fényeszöldek. Márciusban virágzik, virágai zöldesvörösek. Termése május második felében érik és hullik le. Melegigényes, ugyanakkor árnyéktűrő fajta. Elterjedési területe Közép-, Kelet- és Dél-Európa, valamint Nyugat-Ázsia, ugyanakkor Észak Afrika egyes területein is előfordul. Hazánkban, Magyarországon az alföldi területeken terjedt el, az alacsonyabb dombvidékeken csak helyenként fordul elő. Rendkívül kemény, rugalmas, nehezen hasadó és szívós fáról van szó, mely tulajdonságai miatt a mezei szil csónak- és hajóácsolásra, víz alatti építkezésre és – a tölgyfával vetekedve – épületfának is kiváló. Kocsigyártók, asztalosok, tímárok és csőkészítők is szívesen dolgoztak vele, de a népi gyó-gyászatban is alkalmazták, lombja pedig kérődző állatoknak szolgált takarmányul. A mezei szil a csonkolásokat könnyen átvészeli, jól sarjad tuskóról és gyökérről is, a szomszédos egyedek gyökerei gyakran összenőnek, amelyen keresztül tápanyagcserét tudnak véghezvinni. Ezért van az, hogy a kivágott egyedek tuskói gyakran tovább élnek. Teteje úgy 50-60 éves korában kigömbölyödik; töve pedig fattyúhajtásokat szeret eregetni, amely helyen fája csomoros-habos (Mazalin-pohárnak, puskatusnak, pipának való).
    Adán több helyen látható (rekreációs park). Gyerekkoromban, a rétbe menet, az Ereszkedőnél volt egy szilfa, amit édesapám jajfának mondott, mert ha vesszőjével rád vágnak, azt mondod "Jaj!"
    A már említett Eötvös Károly a szilt egyenesen a magyarság nemzeti fájának tekintette, mivelhogy „ezer falu, város, halom, dűlő, határrész viseli a Szilas és Szilágy nevet. S ahol ez a név van: ott magyar lakik, ott magyar telepedett meg ezer év előtt.”
    Szeressétek Ti is ezt a fát! Szeressetek minden fát!

Király János

Illyés Gyula: A szíl és a szél (részlet)

Rezzent a vén szíl: szisszent, jött a szél:
villám rándult, mint megrántott kötél:
egy percnyi csönd. És bömbölő haragra
fakadt a vihar százezer harangja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél:
kiszállt a fából végre egy levél,
egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a
fiai mellől a hajszolt madárka.