Vadgalamb

    Nagy rózsaszín szív alakú lufival harcolok a februári szél ellen, miközben – valóban – gyerekes örömmel lépkedek, átfagyva. Vettem egy új inget, és ez a reklámlufi is jól jött, hisz holnap Valentin nap. Viszi, kavarja a tavaszi szél a hajam, mint valamikor. Kabátom alá kap, előrelök, játszik velem és én tűröm. Ilyenkor boldognak érzem magam, nem idegesít semmi, nem mérgelődök, engedem, hogy eszembe jussanak a régi tavaszok, amikor még nem is tudtunk a szeretet napjáról, nem vártuk a február 14-ét... akkor régen minden nap ünnepeltük a szerelmet!

    Még az óvodában indult, a kreolbőrű kisfiú sűrűn hazakísért, és jókat bujkáltunk a bokorban. Kedves emlék, ma is megmosolygom.  Az iskola komoly szerelmeket hozott. A betűk ismeretével új lehetőségekkel éltünk, és a kék-fehér kabátos, fekete göndörhajú fiú levelet nyomott a kezembe: „Volim te” – írta bizonytalan betűkkel. Ma is mindig a teljes nevemen üdvözöl, ezért is szeretek vele találkozni. Később én mondtam volna valakinek hasonlót, de inkább a naplómba írtam bele, mint  minden gyerekes gondolatomat, mert úgy volt az akkor az én időmben, hogy a lányok nem adtak elsőnek szerelmes levelet. A Tisza-part, a játszótér új érzéseket hozott, újabb tavaszokon, amelyeket már álmatlan éjszakákkal tettem felejthetetlené.  Sötétben, nyitott szemmel, semmit sem látva az első csóktól való félelemtől, nehezen múlt az idő, így pislákoló lámpa mellett teltek a naplóm oldalai. Jöttek-mentek a szimpátiák és a szerelem is megérkezett. Ezek voltak azok az évek, amikor megszülettek az érzések, mint: az elérhetetlen, a múló és az örökös. De ez, mind-mind csak egy lépés azon az úton amely „véletlen” kirajzolódott születésem napján. A tetteim, az emberek, a történések, mint útkövek, mint mérföldek – magam mögött hagyva – a jövöm elemeiként vigyorognak, ha hátat fordítva az erős tavaszi szélnek, visszanézni vagyok kénytelen. Összefogva kabátom, ölelve a rózsaszín lufit, lesek ki hajam alól, ami arcomat takarja és szemem elöl a múltam egyes részeit. Hirtelen fordulattal bátran emelem fejem, szélnek taszítva tekintetem, padra ülve, csomagjaimat ölembe rakva, mint elfáradt utas – akarattal ily módon, időt hagyok az emlékezésnek. Érdekes, szerintem az egész életem a szeretettel van összefüggésben, hogy  egyes pillanatokban, pont ki is volt az, akit szerettem,  ki szeretett, vagy ki nem akart szeretni. Így lassan az út örömmel, hiánnyal, élvezettel, bánattal, magánnyal, szenvedéllyel, nyugalommal, bátorsággal, egészséggel, könnyekkel, lett kikövezve – mindezidáig, és ezután is. Ez az egész csak egy harc lenne a szerelemmel!? Vagy csak addig ameddig, meg nem valósul igazából!? Tudatában vagyunk-e azzal, melyik az igazi!? Mi az, hogy igazi!? Sokat elmélkedve erről (is), azt szeretném hinni, hogy mindannyian odaérünk, ahol a személyre szabott érzések várnak, és nem ott lesz vége, úgy szeretném hinni, hogy akkor kezdődik. Hinni azt, hogy mindenkit vár az őszinte szeretet, számítások nélkül, csak úgy lazán, nem kérve – ad, és elvárásoktól mentesen élteti önmagát. Amire csak úgy rá lehet mondani – minden változások nélkül – működik magától, miközben valójában minden érte történik, de olyan érzést ad, hogy csak úgy várt lazán az úton. Hinni szeretném, eljutva oda, ahova hosszú éveken keresztül igyekszünk árkon-bokron át, majd mosolyogva tovább haladhatunk lelki nyugalommal. Talán, ha megéljük, nem lesz ennyire sietős, talán a cél után már lassíthatunk, mondván, megvolt. És ilyenkor a mama jut eszembe, ahogyan a sötétedéssel nem gyújtott fényt. Ujjait összefonva az ölében, hüvelykujjaival játszadozva, leült a karosszékébe, gondolkodott. A lámpa, a televízió, a rádió aludt körülötte. Néha rányitottam az ajtót és meg sem ijedt. Mosolyogva mondta: gondolkodok... Mellékuporodtam és kértem, mesélje el. Én voltam a legfiatalabb unoka, így a legszerencsésebb, mert mikor már én kértem, a mama már túl volt..., és nem sietett, nyugodtan mesélt, türelemmel tűrte a sötét csendet, a finom várakozást, tele gondolatokkal, amelyekből valamennyit szívesen megosztott velem. 
    Ujjaimmal átfésülöm szélkócolta hajam és gondosan összefogom, csomagjaimat becsületesen szétosztom kezeimben, és a lufira vigyázva, hazaindulok. Nem baj, ha nem gratulálsz Valentin nap alkalmával, annak örülök, hogy nekem eszembe jutott és megleplek. Majd sütök neked kenyeret és beleszúrom a rózsaszín szívet, egy mosolyodat megéri. Azt tartják, hogy Bálint napon választanak párt a verebek és a vadgalambok hazatérnek...  Ma vadgalambként megérkezek és újra verebek leszünk!

Pergel Zsaklina