Egy kis helytörténet
130 ÉVES LEHETNE
az adai Földműves-iskola (3.)
Az iskola történetének folytatásától ismét eltérített egy személyes emlék, egy lírai visszaemlékezés. Egykori kedves diákom, Géczi, férjezett Molnár Éva, több mint 45 évvel ezelőtti emlékeit felelevenítve, ismét megírt nekem egy ötös dolgozatot, amit most a nyájas olvasó elé bocsátok. Íme:
Géczi Éva érzelmes emlékei
„Az elemi iskola elvégzése után Zágrábban az iparmű-vészetin szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. Azonban apám kijelentése, hogy „hogyne, majdhogy a nagyvárosban ….. legyen belőled!” – idő előtt véget vetett álmaimnak. A tecnikai iskola a matek, fizika stb. miatt soha nem jött számításba!
Gondoltam, legyen a Sonja Marinković Mezőgazdasági Középiskola. Parasztlánynak – paraszt iskola!
Az első napon a temetőkapu előtt baktatva örömömben nem nőttek nagyra a szárnyaim. Szinte meglepő, hogy az iskolakapun belépve szépen rendezett parkban, fenyőfák közötti virágágyások közepette húzódó épületek, - kellemes meglepetést okoztak és valami könnyed érzést ébresztettek bennem. Ma, több mint 40 év után, ha visszagondolok, sok szép epizód maradt meg az emlékezetemben. Eleinte furcsa volt a sok vidéki diákkal találkozni. Az internátusiak többen csak szerbül tudtak. Az én adai társaim bizony kínlódtak a szerb nyelvvel, de az évek során meg kellet tanulni. Az előadások is többször szerb nyelven folytak.
Negyedikes tanulók záróestje az adai mezőgazdasági iskolában.
A nyíllal jelölt lány Géczi Éva, az itt közölt visszaemlékezés szerzője.
(Fotó: Király)
Az iskolai élet sokoldalú volt. Tanulás után a kertben, a melegágyaknál, az állattenyésztésnél, a szántóföldeken dolgoztunk. Stefanović tanárnéptárs kertészeti oktatását élveztük, nagyon kellemes ember volt, latinul is tanított: „Pinus nigra” és „Pinus silvestris” maradt meg legjobban az emlékezetemben (fekete és ezüstfenyő).
A melegházakban a trágyával csizmákban dolgoztunk. Sok jó kertész lett ebből a generációból. Az internátus önellátó volt. Jószágtenyésztés és a konyhában való munka is hozzá tartoztak az oktatáshoz. Én „muszaka napon” igyekeztem a Klári néni mellé kerülni: de sok krumplit, hagymát pucoltunk! Azt a muszakát nem felejtem el soha.
Előadóink mérnökök és tanárok voltak, igazi szakemberek, szerették őket a diákok. Gőhr, Kličković, a Gaudényi, meg sokan mások. A géptant Tóth András adta elő. Kitűnő tanár volt, sokat követelt, kissé féltünk is tőle, lecsaptuk a fejünket nehogy felszólítson. Persze az álca nem vált be. Egyik diáktársnőm szerint az egyetemi vizsgáinak a letevését a Tóthnak köszönhette, nem az ottani prófnak! Az irodalom és a nyelvek a kemény fiúknak nem feküdtek, én szerettem a Hoffmann Ildikó tanárnőt: sokat szenvedett a csínytevő kölköktől. Zárdában jobban érvényesült volna!
„Prakszán” az iskola dákjai az adai rétben, a borsóföldön (Fotó: Király)
Év végén kezdődött a „praksza”. Kapáltunk a rétben, a kompjárástól a strandig. Vége-hossza nem volt a soroknak. A Rotunda paprikát kapáltuk, utána meg szedtük. Uzsonna közben a partszélben ettük mint az almát. Utána meg repült az első valakihez, majd indult a paprika-csata. Egyszercsak jött a borulás, kértük az Antet, engedjen haza, de mivel már előtte többször próbáltuk kicselezni, nem engedett el. Olyan nagy zivatarba, jégesőbe kerültünk, hogy a galambtojás nagyságú jégtől jól be is dagadtunk.
A „prakszát” mégis nagyon szerettük. Megtanultuk, mi a kézimunka és a kitartás. Sok fiatalnak ez nem ártana ma sem! Még a seprű sem áll a kezükre!
Na, és a szórakozás! Bevezettük a táncestéket. Két osztályt összenyitottunk, de hogy a zene hogy alakult, arra már nem emlékszem, de özönlött a sok fiatal a temetőkerítés és a mi sportpályánk mellett ki a városból – hozzánk. Hiszen sok szép vidéki lány és helyes fiú járt nálunk iskolába, Temerintől Doroszlóig, Zablyától Baranyáig, - nem is szólva a bánátiakról! Jó bulik voltak, incidensek nélkül!
Emlékezem egy ünnepre: színpadot építettünk, volt szavalat, ének zene, tánc. Még ma is szégyellem, ahogy a L. Slobóval „angol valcert” táncoltunk (néhány tanár kinevette). De akkor élveztük fellépésünket.
Büszkék voltunk a „Sonja Marinkovićra”, még az újvidéki tévé is felvételezett nálunk. Egész héten szépítettük, rendeztük a környezetünket, az istállóktól a virágoskertekig szorgal-maskodtunk. Minden tipp-topp volt, még szürke overálunk is készült.
Sok jó szakember hagyta el az iskola kapuit és utána vagyonra is szert tett két keze munkája és tudása által. Községünket csak gazdaggá tette volna az iskola további működése, fennállása, de a sors másképpen akarta.
Ui.: A romantikát sem felejtve, itt többen egymásra találtak a négy év alatt és még ma is élettársak. Mások meg itt Adán találtak párjukra és itt is maradtak. Sok kedves társunk meg örökre elment, őrizzük emléküket!
Király János
(folytatás a következő számban)
