TIZENEGY ÉVIG VÁRTAM HŰSÉGESEN
A 84 éves Tormás Mária vall életéről

    Az élet folyamán megtapasztalt nehézségek, kínlódások és küzdelmek után - mert életem nagyobbik részére ez jellemző - nyugodt, békés öregkorra vágytam, de nem azt kaptam. Tudom, nem vagyok ezzel egyedül, az én korosztályomnak nem sok szép jutott ki az életből. A nehéz és gyötrelmes gyerekkor után a háború viharát kellett átélnem minden borzalmával együtt. Az a kevés szép és jó, amikor talán még boldognak is mondhattam magamat, csak rövid ideig tartott. A sors pedig úgy hozta, hogy öreg napjaimra magam maradtam.
    Ezzel a gondolatmenettel kezdte életének bemutatását a ma 84 éves TORMÁS MÁRIA, aki idős kora ellenére meglepő szellemi frissességről tett tanúbizonyságot beszélgetésünk során.
    Milyen volt a gyermekkora?
    "Háborús gyereknek szoktam mondani magamat. Édesapám végig harcolta az I. világháborút, de hál Istennek hazajött. Igaz golyóval a lábában, és nemsokára rá, 1920-ban megszülettem. Hárman voltunk testvérek. Nagyon szűkösen éltünk, mint akkor a legtöbb család. Öt osztályról van bizonyítványom, és már 14 éves koromban munkába álltam a Lőrincnél, ahol táskákat és kartondobozokat gyártottunk. Közben napszámba is jártam, az első ilyen kinti munkám a csókai szőlőkben kezdődött. 17 évesen, amikor édesanyám megbetegedett, minden házimunka is rám szakad. De az élet azért ment a maga medrében. Ez idő tájt már udvarlóm is volt, de nem sokáig szórakozhattunk, mert 39-ben behívták katonának. Nyolc hónapot szolgált a szerb hadseregben, de a zűrzavaros, háborús idők miatt hazaengedték. Ezután már nem sokat gondolkodtunk, 1940 januárjában megesküdtünk, és párom Tormás János lett. A magam módján boldog voltam, ki ne lenne az, amikor férjhez megy - megértettük egymást és bátran indultunk az életbe. Ám érezni lehetett azt a bizonytalanságot, ami akkor a háborús időben átszőtte az ember életét. Velünk kapcsolatban ez még jobban kifejezésre jutott a későbbiekben."
    Hogyan alakult a további élete?
    "Igazán csak ezután kezdett bonyolódni a helyzetünk. 1941-ben bejöttek a magyarok. Rá egy évre, 1942. május 3-án újra behívták a férjemet katonának, most már a magyar hadseregbe. Egy hónap után megszületett a kisfiunk, az apja akkor már nem volt itthon. Néhány hónap múlva aztán hazaengedték, majd 1944 őszéig többször is behívták kiképzésre. Az utolsó behívót kukoricatörés idején vette át, és azonnal jelentkeznie kellett. Még aznap vagonba rakták őket, és vitték északra Szabadka felé. Ettől a naptól kezdve aztán tizenegy kétségbeesett, keserves, kilátástalan év következett, tele aggodalommal, gonddal és nehézséggel. Ettől a naptól kezdve semmit sem tudtam az uramról, és ez borzasztó volt."

1940 nyarán mint fiatal házasok

    Mi történt ezután?
    "Amikor elvitték az uramat többedmagával, néhány hónapra rá kaptam egy levelet Csantavérről ilyen megszólítással: "tisztelt ismeretlen." A levélben találtam egy irattömegből kitépett kis lapot a férjem kézírásával, amin csak ennyi állt: "irány Temesvár" és az én adai címem. Később tudtam meg, hogy a levelet csantavéri lányok találták meg a sínek mellett, és mivel volt rajta cím, eljuttatták hozzám. Így tudtam meg, hogy az uramat Romániába vitték. Amikor hazajött, akkor mesélte, hogy útközben Szabadka felé akkora lyukat sikerült fúrni a vagon fenekén, amin kidobhatták a kicsire összesodort cédulát az üzenettel, azzal hittel, hátha valaki megtalálja, megszívleli kérésüket, és eljuttatja a megadott címre. Neki ez sikerült, de a háború még javában állt, a nehezebb napok csak ezután következtek. A levélke után két évig az égvilágon semmit sem hallottam felőle. Se levél, se hír. Magamban már el is gyászoltam, mert sok mindent hallottam a harcokról. Azért még sem adtam fel, a remény tovább élt bennem. Egyik nap aztán számomra csoda történt. Péterrévére hazajött egy fiatalember, aki az urammal együtt volt Romániában. Tőle hallottam két évnek utána először hírt a férjemről, csak annyit, hogy él, fogságba esett, de jól van. Óriási érték volt ez számomra."
    A férje fogságban, a gyerek nőtt, hogyan találta fel magát?
    "Szerencsémre olyan fából faragtak, hogy nem ijedtem meg a munkától. Minden munkát elvállaltam, de főleg napszámba jártam. A háború után a földosztáskor én is jelentkeztem. Feliratkoztam az igénylők listájára, de nem kaptam földet, azzal az indoklással, hogy az uram magyar katona volt, ezért nekem nem jár. Így továbbra is a napszám és a kapálás maradt nekem. Másfél évet még egy magtárban is dolgoztam, borzasztóan nehéz fizikai munkát, csakhogy cukrot meg tejet vehessek a gyereknek. Nagyon nehéz idők voltak ezek. Mindezt még tetézte, hogy rengeteg macerálást kaptam az asszonyoktól, férfiaktól. Sokan mondták, hogy nem jön haza az urad, még ha életben is van, talált már ő mást ott kint."
    Kitartott mellette?
    "Minden erőmmel. Nem volt könnyű, sőt borzasztó volt az a 11 év, míg távol volt. Megfogadtam magamban, csak ő és senki más. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem környékeztek meg a férfiak, de mint mondtam, nekem rajta kívül senki sem kellett. Bíztam benne, bíztam magamban. Meggyőződésem, hogy ő is ugyanezt érezte ott a messzi idegenben, mint én idehaza, és tudta, hogy hozzám kell hazajönnie."
    Hogyan tudott kapcsolatot tartani a férjével?
    "Három év után írt először levelet Romániából, szinte hihetetlen módon és formában. Csak egy újságpapír szélére írt annyit, hogy "itt vagyok Máramarosszigeten" cím és semmi több. A levelet, ha annak lehet nevezni, mégis megkaptam. Utána Nagypál Sanyin keresztül kaptam levelet már az orosz fogságból. Sanyi ugyanis Magyarországon maradt, a férjem valami formában tudta a címét, írt neki is, nekem is, és megkérte, juttassa el hozzám a nekem szánt levelet. Utána, amikor Magyarországra került, már rendszeresen leveleztünk, fényképeket küldött, akkor már 1950-es évek elején jártunk."

Tormás Mária napjainkban

    Mikor jött haza, hogyan emlékszik a viszontlátásra?
    "A háború befejezése után többször is kérvényezték hazajövetelüket az illetékes hatóságoknál, de mindig elutasító választ kaptak. Végül annyit elértek, hogy Magyarországra helyezték át őket, de ott már nem hadifogolyként kezelték. Mindenki kapott munkát ki-ki a szakmája szerint. Az én uram egy tanyára került Csakolc nevű faluba. Egyik levelében azt írta 1955-ben, hogy május 1-ére hazaér. Ezt megerősítette az akkori városelnök, Adankó Kálmán bácsi is, mert egy listát kellett hitelesíteni a városházán, melyen Tormás János neve is szerepelt. Május 1-én ki is mentem az állomásra, minden vonatot megvártam, de az uram nem jött. Később levelet kaptam tőle, amiben értesített, hogy itt van Szabadkán, de nem tudja, mikor jöhet haza, mert megfigyelés alatt tartják. Így a bizonytalanság tovább folytatódott, de a tudat, hogy itt van az országban, nagyon megnyugtatott. Június 9-én Úrnapja volt. A szokásos nagykalácsot én is kisütöttem. Kérdezték is eszik-e ebből a Jani? Nem tudtam mit válaszolni. Este már a másnapi munkára készülődtem, elrendeztem a kapát, hogy hétfőn korán indulhassunk, utána lefeküdtem. Mivel nem túl messze laktunk az állomástól, még hallottam, amint befut a tízórási vonat, utána elaludtam. Kis idő múltán anyám ébresztett fel, hogy zörgetnek az ablakon. Felkeltem, és az vágódott az eszembe, hogy biztos az öcsém megy haza a moziból, és beszól, hogy holnap mikor indulunk kapálni. Azonban amikor kinyitottam az ablakot, szinte megbénultam. Az ablak előtt az uram állt. Nem emlékszem, mi is volt az első szava, annyira meglepődtem, hogy ő áll a kiáramló fényben, világoskék szemeivel, világoskék ingben. A következő pillanatban már egymás nyakába borultunk, ő húzott ki engem, én meg őt befelé. Pár másodperc múlva már rohantam keresztül a lakáson, hogy kinyissam a kaput, útközben felébresztettem a gyereket, hogy "jött az apád"! Félálomból felugrott, rohant ő is ki utánam. Mire kinyitottam a kaput, a gyerek is ott volt mellettünk, de abban a pillanatban összerogyott, annyira megrendítette érzékeny lelkét apja viszontlátása. Így nem igazán tudtunk egymásnak örülni, a gyereket kellett ellátni. Végül sikerült mindent rendbe hozni, de akkor meg én veszítettem el a józan ítélőképességemet. A férjem ugyanis vacsorát kért, rántottát akartam készíteni, de a fakanál helyett a nagykést kaptam fel, a tojást nem találtam, a nagykalács meg már elfogyott. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni, nem tudtam felfogni, hogy az uram újra itthon van. Hát így történt a találkozásunk 11 év után. Ettől kezdve valóban új élet kezdődött számunkra. Nem volt hiábavaló a várakozás, újra együtt a család, nagyon megértő harmonikus élet kezdődött, mindamellett, hogy nagy szegénységgel küszködtünk. Nagyon szerettük egymást, a gyerek minket, mi a gyereket."
    Hogyan találta fel magát a férje?
    "A férjemnek nem volt szakmája, ezért minden fizikai munkát elvállalt, főleg napszámoskodott. A következő évben pl. községi szervezésben permetezték az utcán lévő fákat a medveszövő lepke ellen, de dolgozott a transzportban, elhelyezkedett az akkori Ge-Ge-ben, de sehol sem bírta sokáig. Epebajjal is küszködött, az egészsége nem volt valami kitűnő. Nem is csoda, hisz elbeszéléseiből kitűnt, hogy az orosz fogságban embertelen körülmények között dolgoztatták őket. Sokszor az úton a ló patájának nyomából ittak vizet. Annyira kíméletlen volt a munka, hogy 35 kg-ra lefogyott. Mesélte, hogy amíg a farukon volt izom, addig dolgozniuk kellett. Ez volt a mérce. Csak ha már eltűnt a fara, akkor mehetett kórházba felépülésre és aztán újra munkába. Később sikerült vennie egy kocsit és lovat, fuvarozással kereste a kenyeret. Egy kis pénzt is megtakarítottunk, mert én sem ültem otthon tétlenül. Vettünk 3 lánc földet, volt egy kis rétünk, úgy hogy a magunk módján elégedettek voltunk. Az egészsége azonban tovább romlott. Az a 11 évi rabság, kényszermunka, embertelen életmód nagyon kijött rajta. A hét Tormás testvér, illetve az öt fiú közül ő halt meg elsőként, habár az utolsó előtti gyerek volt. 1988-ban temettük el, 33 év után hogy hazajött. Hát így alakult az életem eddigi sora, amihez még hozzátartozik, hogy a fiam időközben megnősült, van két unokám, két dédunokám, de ma mégis magányosnak érzem magamat. A sors kiszámíthatatlan, öreg napjaimra magamra maradtam."

Vastag J