Ha valaki lennék

    Piros tojás, böjt, önmegtartózkodás és csoki-nyuszi, talán nem hiába van az a mondás, hogy minden csoda három napig tart, mindenféle dolgok kavarognak ilyenkor az ember fejében, de se baj, ahogyan a bölcs mondja, nyugodtan gondolkodhatsz, hisz semmire túl sokáig nem tudsz koncentrálni... Vallás. Templom. Húsvét. Tavasz. Feltámadás. Bűn. Fura, vagy nem, de jól összerakta a történelem a dolgokat, vagy a dolgok jól formálták a történelmet.
    Elmúltak az ünnepek és a csoda. Hívő ember vagyok én!? Mindenesetre, szokásoktól mentes az egy biztos, se rabja a kötelező dolgoknak, melyekkel sokan alapozzák a bizonyítékot, hogy jó úton járnak. Nézem az embereket, teszik a dolgukat, arra gondolván, majd ez alapján jónak ítélik őket, vagy teszik a dolgukat, majd a templomban meggyónva lerendezik. Kell ehhez karácsony, húsvét, vasárnapi mise!? Kérdem én a jó Istent, ilyen egyszerű lenne, vagy úgy van az, ahogyan a mama mondta, hogy Ő mindig jelen van, és mindent lát!?  Márpedig én abban hiszek, hogy mindent lát, tudja mi bánt, és ha tudja, akkor mehetek ájtatos képpel, gyónhatom, szánhatom, bánhatom, ....vagy nem...., ugyanaz. Találkoztál már ördögszemű emberrel, akiből dől a gyűlölet, akinek szeme tompa késként szabta ketté, vagy többre a lelked, miközben hősiesen a bűnödre lelt?! Na, akkor mi is a bűn!? Ki a bűnös és ki a gonosz!? Gyermekként rendszeresen templomba jártam a mamával, szép, meleg ruhába imádkoztunk ott. Felemelt, hogy elérjem a szentelt vizet, és alázatot kért a keresztvetéshez. A templomi gyakorlatokból megmaradt az ökölbe szorított kéz és a tömeg mormogása: „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”...  Mindig úrrá lett rajtam a lassú fáradás a semmitől,  az erő misztikusan elhagyta átdermedt kis testem, miközben bátorítást kínált a mama megnyugtató melege. Mindig elaludtam, még ma sem tudván miért, mert Isten jelen volt, vagy mert nem jött..., miközben aprópénz csörgése jelezte, közeledik a mise vége – remegtem, talán csak nem áldozni megy a mama (?!) magamra hagyva engem. Így lettem nevelve, hittan, áldozás, bérmákozás nélkül, titokban mégis igazi Istentiszteletre.  Otthonom volt a templom, ahova ma már, ritkán, de időnként ugyan betévedek, mindig máshol és máshova. Számomra teljesen mindegy, „Egy az Isten!” – így tanultam. Magasztos érzés templomba fejet emelni, mennyezetet nézni, jéghideg levegőt mélyen belélegezve, szívet melegíteni, mama illatát megkeresve a Szűz Mária szemében könnyet sejteni, és szentek szobrában lélegzetvételt vélni. Gondolataim végén halkan suttogni: Ámen.

    Ha én valaki lennék, akkor a gyerekeket megtanítanám, arra hogy a vallás és az Istentisztelet, az az, ha templomba felfedezik és érzik, hogy vannak erők amelyek felett nem uralkodhatunk és a nyugalmunkat, csak a tiszta megbocsátó lélek teremtheti meg, amellyel magunknak és másoknak is elnézzük az emberi gyarlóságot, mindenféle „gyakorlatok” nélkül. Ha én valaki lennék, akkor talán megtehetném, hogy elmagyarázzam, hogy nem az a hős, aki más bűnére lelve vigasztalódik, és hiszi ítélkezhet a felett, viszont  bevezetném azt gyakorlatot, amely alatt  tanulná a tömeg legyőzni az irigységét, mert mindenki számára ugyanaz a kínálat a kék ég alatt, csak egyedien fedezzük fel és használjuk. Felfedezni kellene! A semmiből is mindenki mást csinál.  Akár egy üres papírt is vehetünk példaképpen. Valaki összegyűri, mondván mit ér, valaki rajzolgat rá, és még sok idő után is talál helyet rajta, valaki repülőt formál belőle, és messze repítve nevet gyermeki örömmel, valaki teleírva sok pénzt keres vele, van aki kettéhajtva tavaszi virágot présel, emlékül..., sorolhatnám, sorolhatnám, sorolhatnám. Ha valaki lehetnék talán meg is hallgatnának engem, és el is hinnék nekem azt, hogy komolyan gondolom...
    ...de, mivel senki vagyok, így élek tovább, a saját kis világomban, ahol vannak nagy erők, melyekkel nem vitázok. Ha magam vagyok, annak örülök, ha becsöngetnek, kedvesen ajtót nyitok. Ha szerencsétlenül járok, magamat okolom, ha szeretnek, akkor viszont elcsodálkozom, hogy miért. Hideg napokra van takaróm, álmatlan éjszakákra egy pár jó könyv. Addig még hiszek abban, hogy a jó Isten látja, mi bánt, én csendben maradok, imádkozok saját szavaimmal, mert a mama azt mondta: „Mondd úgy, ahogyan tudod kislányom.”  Én így tudom, mert így tanultam.

Pergel Zsaklina