Mamika

    A saját szemüvegemen keresztül nézem a világot, és csak arról tudok vallani, amit azon keresztül látok. Így nézem az embereket: stílusok, megjelenések, modorok, szokások, hajviselet, öltözködés, más és más egyéniség. Sokat megtudhatunk a másikról, ha odafigyelünk. És, hogy nem a ruha teszi az embert?! A ruha igenis teszi az embert, de nem, úgy ahogyan sokan gondolják. Nem a sok és a drága ruha az, ami jellemet ad, az csak esetleg státuskérdés, vagy valaki pénztárcája vastagságáról árulkodik.  Mert bizony, ma az ember pénzzel veszi meg a helyét a társadalomban – de ez egy újabb és egészen más téma.
    Én szeretem a gondosan  összeválogatott  ruhadarabokat, lehet konzervatív, komoly, merész, divatos, vagy elegáns, sportos, fiatalos, hiányos, visszafogott, és pazar, de az jó, ha érezni, hogy a viselője tudja, mit hord és pont miért azt a darabot, arra az alkalomra és abban a kombinációban. És hogy ez nekem miért fontos annak oka van...
    Kosmaji utca 6. Kertes ház, zöld rácsos kapu, díszesre nyírt sövény, szőlőlugas, rózsák. Itt élt az én mamikám. (és mi). Kilenc évesen egyedül voltam otthon, amikor jött a postás, sürgönyt hozott, mamika nem jött haza többé a kórházból, csak részletekre emlékszem…
    Mamikának hosszú vörös haja volt, kicsit hullámos, hajkefével fésülgette a tükör előtt, harsogott a fésű a sűrű hajában.  Én ott kuporogtam a küszöbön és lestem, ahogyan minden reggel „kenceficélt”. Ezt mi így hívtuk, ő meg én nagy barátnők voltunk. Nadrágot hordott, tunikával. Nem volt „igazi” mama, ő mamika volt. A korát és a kort megcáfolva. Gyönyörű volt! A legszebb nő, akit valaha láttam!
    Asztalos, zöld színű, Bagat varrógépén csodákat művelt. Jöttek és vitték  az asszonyok a ruhakölteményeket és legtöbben csak azt mondták: „Tudod te Iluskám, ahogy jónak látod, úgy csináld!” És ő vart és kreált, és  élvezte, hogy csinosítja őket és minden darabban volt „valami”- szívvel varrt, ezt merem állítani – láttam! Simogatta a szétterített anyagot, gondolkodott, az arca szép vonásai komolyak voltak, a szeme ragyogott, az ujja hegyével rajzolta az olló vonalát, mint egy művész átszellemülve egész lényével. Ha szóltam volna, csak annyit mondott: „Psszt....”. És én  tágra nyílt szemekkel figyeltem, tanultam, ittam és faltam a jó ízlést. A levegő tele volt valami finomsággal, amit ott éreztem először és talán utoljára. A szabó-szobát betöltötte az alkotás pillanata, valami izgalom járta át a gyermek lelkem, ami felejthetetlenül szép volt és fontos. Éreztette velem az értéket, a létezést, a lényeget. Ma sem tudom szavakba önteni. Mamika varázsolt és szívvel lélekkel varrt és tudta: milyen anyaghoz milyen anyag illik, széles öv, keskeny pánt, felvarrás, szegés, vagy rakás, fodor és „v” kivágás…, pliszír, darázsfészek, mini, loknis, karcsúsított, zsák vagy szabott. Ott kuksoltam a küszöbön és füleltem, milyen alkathoz mi az előnyös, kockás, csíkos, pöttyös, flanel, selyem, szövet, bársony..., reszli, vég, férc, stepp..., sok-sok szó, sok-sok emlék. 
    Minden anyagból kaptam egy darabkát és varrtam én is – babaruhát. Én nem főztem játékból, én varrtam igazából.  „Tudod szívem – jobb keze három ujjával az állam alá nyúlt és megemelte egy kicsit a fejem, hogy ránézzek, hogy csak rá figyeljek- a csónak nyak...” – magyarázta. ”Gyönyörű vagy kislányom...” szeretgetett meleg tekintetével, és finoman kikanyarodva az állam alól az ujjaival megcirógatta az arcom...”szeret a mamika”. Gyakran mondta hangosan ezt a bűvös szót és neki elhittem.  Néha azonban nagyon szomorú volt és fájdalmas tekintetét ma is őrzöm.
    A kuncsaftok jöttek, meséltek, mindent, mindenről, mindenkiről. Vetkőztek, öltöztek...mamika térdelt előttük, ajkai között szorította a gombostűket és körbe táncolta  a hölgyeket  úgy térden állva és hol itt – hol ott tűzte meg félkész ruhájukat. úgy tűnt, jó volt ez így neki, mert  szólt volna ő, mondta volna - de az ajkai szorították az ő különös gombostűit, amiket én mindig megcsodáltam:  fedeles átlátszó műanyag kisdobozban színes kerekfejű gombostűk. A nők pedig elfeledve, hogy félmeztelen állnak, csak mondták a szívfájdalmaikat, panaszaikat, sírdogáltak, érdekelte is őket a készülő ruha! Ő pedig „hallgatta” őket, tűzte a ruhájukat, mérte, igazította majd eltávolodva tőlük a tükörbe nézett – gondosan igazolva a látványt mondta: „Jó!” – mintha csak neki lenne fontos. Gyöngéd mozdulattal és egy kedves mosollyal megérintve a levegőt nem vevő hölgyeményt, hozzátette – „Öltözhet!”
    Én ott guggoltam a küszöbön és lestem, néha észre is vettek: „Hát ez a szép kislány?! Az unokád?” Hosszú derékígérő kócos hajkorona, összerántott szemöldökök, piros körmök (mert mamika megengedte) fapapucs és a fapapucstól összevert varas bokák, nagymintás ruha rajtam.  „Igen ő az én kis unokám, úgy hívják, hogy Szipirtyó!” – és hangosan felnevetett az én mamikám. Ilyenkor megcsillant az aranyfoga, mert az divat volt, és az én mamikám értett a divathoz!
    Hosszú szabóasztala sarkára hajtva fejét néha aludt egyet, majd csattogott és siklott a fekete szabóolló, aminek fogója puha ruhaanyaggal volt bebagyulálva, mert a keze reumás és fájós volt. Ahogyan a nagybácsim mondogatta „zacskós”, mert mamika „zacskót” húzott fájós kezeire, amikor tüzelt, hogy megvédje őket a szén makacs feketéjétől.
    Amikor a városba készült, a szép ruhájába is mindig tűzött egy-két csodás, nem mindennapi gombostűt... nagy tükör... kencefice... fésülködés.... alaposan megválogatott ruhadarabok és egy utolsó pillantás a gombostűkre, melyek mint kitüntetés  díszítették az ünneplő tunikát.
    És az én mamikám mindent másképpen csinált, mint bárki. Gondosan rendezte be a lakást, vágott virággal az asztalon, szép függönyökkel, a teát teakeksszel tálalta, a krumplipürét gombócokba formálva... az asztalnál csendet kért.  Nőnapra segített verset írni anyunak, ha együtt aludtunk mindig melegítettük egymás hátát.  Mamika dohányzott. Finom mozdulatokkal, mint egy igazi városi hölgy, a kávé mellé rágyújtott. Hosszú vörös haját egy határozott de egyéni mozdulattal hátravetette, és akkor tudtam, mondanivalója van számomra...
    Mostanság ha az óvodás képeimet nézegetem, valakit felismerek, valakit nem. A lányok szoknyában, ruhában vannak, csak nekem van világoskék nadrágom és halványszürke tunikám, fehér nagygalléros inggel és fehér övvel – mert nekem volt mamikám. És mamika csak egy volt és én e miatt különös gyerek voltam, mert ő elmondta nekem mi illik egy kis hölgynek és mi nem, még ha „Szipirtyó” is a neve.
    Nekem is van varrógépem, színes fejű gombostűim. Én sem szeretem a művirágot, a nadrágot annál inkább és sok mindent, amitől más vagyok, mint a többiek. Nekem is reggel az az első – mert mamika akkor azt mondta, hogy egy hölgy elsőként kel és mielőtt bárki látná, kiszépíti magát – hogy „kenceficélek”. Tudok fércelni és rejtve „felvarrni”. Szeretek alkotni és élni annak a pillanatnak, amikor megérint a szépség és az öröm. Igaz én is elszomorodok olykor - olykor, de mindenáron hinni akarom, hogy van bennem egy kis mamika, egy csepp abból a különös nőből, aki megcáfolta a korát és a kort.

Pergel Zsaklina