HÉTFŐ A BORBÉLY VASÁRNAPJA

• A szerda, a szombat, a vasárnap a borbélyok legerősebb napjai, amikoris emberemlékezet óta csattogtak az ollók, ketyegtek a nyírógépek és sercegett a szakáll az éles borotvák alatt. Adán, ugyanúgy, mint máshol, másfél tucat borbély dolgozott mindig, számuk csak a mostani felfordult világban esett a minimumra. Viszont a hétfő emberemlékezet óta szünnap, a borbélyok vasárnapja.

    Ezt mondja két borbélyunk, az adai központban jólmenő fodrászüzlettel rendelkező Tóth Zoltán, és a rangidősnek számító gyalogborbély, Patus Dávid, akinek 35-40 éves pályafutása alatt saját üzlete nem is volt, hanem kuncsafttól kuncsaftig, házhoz járva szolgálta ki a nyiratkozásra és a borotválkozásra szorulókat. Kettőjükön keresztül szeretnénk bemutatni ennek a régi mesterségnek az adai valóságát és emlékeit, valamint a várható alakulását. Mert borbély mindig volt, és mindig lesz is, – szögezték le ők egyhangúlag.
    A borbélyság a régmúltban, már a bronzkorban is csinosítgatta az emberek fejét, majd a római birodalomban élte a fénykorát. Mi több, a fejszőrzet rendben tartása mellett sebészkedéssel is foglalkoztak, de a birodalom felbomlásával jórészt munka nélkül maradtak, mert Rómával együtt eltűnt a polgárság is, és nem volt kit nyírni, borotválni. Szerepüket később a szerzetesek vették át, ám a 13. században Gergely pápa eltiltotta őket a vérontással járó orvosi segélynyújtástól, ráadásul ekkor jött divatba ismét a borotvált arc, és ezzel újfent felvirradt a borbélyok napja…
    Nálunk a közhasználatban borbély helyett csak borbét mondanak, majd nyelvújítás kori szóval fodrásznak is nevezik őket, hisz a divat hozta, hogy az emberek mind nagyobb gondot kezdtek fordítani a hajápolásra, és fodoríttatták is a hajukat. A borbé hajat nyír és borotvál, a fodrász pedig frizurát is csinál…
    Tóth Zoltán becenevén, Oli elnevezéssel működteti üzletét Ada szigorú központjában, a Park-szálló és a vasas üzlet mellett. Pontosan 35 éve van önálló műhelye ezen a helyen, sokan szeretik, még többen ismerik.
    – Szerencsés voltam, hogy pályafutásom első felében mindig jó mesterek keze alatt dolgoztam – mondja a mester, aki kérdésemre becsületesen összeszedi emlékeit és precízen folytatja: – Inaskodásomat Muntyán Pál adai borbélymesternél kezdtem, a valamikori Surányi borbély házánál lévő műhelyben. Akkoriban fél évet dolgoztunk, fél évet meg tanultunk. Sikerrel felszabadultam, majd a hatodik utcában, Tóth Gyurka bácsi, cipész házában nyitottunk üzletet. Ide az ismert Brataš (Milivoj Milošev) is betársult. Később Muntyán külföldön próbált szerencsét, ekkor az üzletet Bíró Feri vette át, már ezen a mostani helyen, 1973. november 24-e óta pedig én vagyok a tulajdonos, és a mai napig itt dolgozom.

Tóth Zoltán adai borbélymester Dobó Mihály frizuráját csinosítja

    Zoli mester üzlete szolíd, tetszetős és igen forgalmas. A nyírás jelenleg 300 dinár, a borotválás pedig 200 dinár. Szerszámai az ismert borbély-szerszámok: a fésű, az olló, a borotva, a nyírógép és a szappan. A modern kor szelleme azonban meglegyintette a borbélyt is: borotvája már nem a klasszikus, híres borotvakés, hanem egy zsilett-betétes eszköz, amihez sajátkezűleg töri kettőbe a gyári zsilettet; a nyírógépe pedig villanynyírógép, amiben apró villanymotor berreg és sokkal gyorsabban halad vele a hajvágás. A szappant és a pamacsoló ecsetet a habspray váltotta fel. A borbélykendő is modernizálódott, anyaga nájlon, mintázata pedig a mesterség motívumaiból áll.
    – Mindent megteszek a haladásért – mondja a mester, – mert a vendégek szeretik a szépet, a gyors és a modern kiszolgálást. Nekem meg az a fontos, hogy elégedettek legyenek, és mindig visszajárjanak hozzám.
    Az évek során kik voltak az ismertebb „ügyfelei”?
    – Való igaz, hogy nem tettem különbséget köztük. Jártak és járnak hozzám magyarok, szerbek, fiatalok és öregek, egyaránt. Jelenleg a legidősebb kuncsaftom Braniško Jakovljević, 96 éves bácsi. Mindenki ismeri, valamikor hentes volt. Saját lábán jár nyiratkozni, borotválkozni és mindig kérdezi, hogy köszönjön el: zbogom, vagy doviđenja (Isten vele, vagy viszontlátásra)?
    Másik ismert kuncsaftom volt Urbán János író. 20-30 évvel ezelőtt rendszeresen járt hozzám borotválkozni. Emlékszem, akkortájt dolgozott adai történelemkönyvén, a Tűzszigeten. Néha mondott nekem belőle érdekes történeteket.
    Kedves ügyfelem volt Koós Vilmos tanítóbácsi is. Hozzá fűződik az a történet, hogy amikor az iskolában tanított, a fejemen eltörte a hegedűje vonóját. Amikor először meglátott az üzletben, azzal kezdte, hogy most leborotváltatja velem a vonó árát.
    A borbélyüzlet egy társas, hobbis gyülekezőhely is…
    – Magánhobbim a sakk. Voltam már Ada sakkbajnoka, sőt jelenleg is az vagyok, habár ez az utóbbi egy csonka bajnokság volt. Mégis, szeretem a sakkot. Lehet mondani, hogy csendesebb természetű ember vagyok, így szeretem a sakkban való elmélyedést. Ebbe a szép, nemes játékba Zapletán Géza avatott be, aki ma Magyarkanizsán plébános és a teológiai tudományok doktora. Fiatal koromban azonban a szomszédunk volt, így nagyon sokat barátkoztunk. Tőle tanultam a sakk-elméletet is. Ennek köszönve rendkívül megszerettem a levelezési sakkot is. A Magyar Szó hétfői Sportvilágában rendszeresen és nagy figyelemmel kísérem a Berta Mátyás vezette sakkrovatot. Emellett a természetjárásnak hódolok. Nincs szebb annál, amikor sétálgathatok a gyönyörűséges Tisza partján…

PATUS DÁVID, A FALU BORBÉLYA

    Egyik, másik borbély is gyerekkori ismerősöm, így nem nehéz róla írni. Az a nehéz, amit helyszűke miatt nem lehet leírni, mert szívem szerint sokkal többet mesélnék róluk. De hadd beszéljen most Dávid:

Kerékpárral járt-kelt a mester hőségben-fagyban, szélben, esőben-hóban – negyven hosszú éven át. A táskában vitte a szerszámot.

    – Én alapjában véve voltam asztalos, borbély, kőműves, vasas…, meg ki tudja hogy még mi. Asztalosnak indultam, de amikor fűrészeltem a deszkát (akkortájt még kézifűrész járta!) vagy 10-15 centit belefűrészeltem az asztalba. Mondtam is a kollégának, a Kelemen Lajosnak, hogy, te, én holnap nem megyek dolgozni! Nem is mentem, hanem anyám kézen fogott, és elvezetett Fleisz Illés borbélyhoz és megegyeztünk vele, hogy szerződtessen le borbélyinasnak. Így lettem borbély.
    Emlékei alapján soroljuk fel a 30-40 évvel ezelőtti adai borbélyok nevét.
    – Sok-sok kedves név tűnik fel emlékezetemben, mégis, megtörténhet, hogy valakire éppen nem emlékszem. Tehát, a mesterem Fleisz Illés volt, közvetlenül mellette (a Zöldfa-vendéglőnél) volt a Németh-borbély. Ebből a közelségből volt is elég vita. Németh bácsi mindig attól félt, hogy az ő kuncsaftját elcsalja az Illés bácsi. Az meg azt mondta neki: Nézze, az én kuncsaftom elmegy a maga üzlete előtt, és bejön hozzám, a maga kuncsaftja meg elmegy az én üzletem előtt és bemegy magához! – Tényleg! – mondta Németh bácsi és attól kezdve szent lett a béke.
    A többi borbély, aki akkoriban volt: Molnár Pál, Bajúsz József, Tóth Imre, Bíró Ferenc, Mihalek János (e sorok írójának kedves, felejthetetlen borbélya volt Jani bácsi!), Szabó Lajos, Szabó Péter (a temető felé), Kelemen János (Gunarasban, a Munkás utcában), Merkovits Dániel, Balogh Sándor (a Nagyutcán, az óvoda mellett), Surányi Márton, Labanc István (vándorborbély), Kiss „Sári borbé” (az árokparton is megborotválta az embert), Gulics Sándor, Lajber borbély, Sípos Pista bácsi, Németh borbély, Bránkó borbély, Mile borbély (Bognár Ferenc szíjgyártó műhelye mellett).
    Ezek közül kik voltak a „sebészborbék”?
    – A Balogh Sándor, a Kirinics bót és az óvoda között! – kapcsolódik be a beszélgetésbe Mária asszony, a borbély-feleség, aki eddig élénken figyelte beszélgetésünket. Az a Balogh nekem is, meg a nővéremnek is kihúzta a fogát. Én akkor 12, a nővérem, Erzsébet meg 15 éves volt. Először az enyémet húzta ki, mindenfajta fájdalomcsillapító nélkül. Rögtön utána kiszaladtam az utcára, és onnan hallgattam, hogy sivalkodik a nővérem, annyira félt, meg fájt neki, ahogy húzták a fogát!

Patus mester klasszikus kézi szerszámkészlete sok adai fejet és arcot csinosított az elmúlt évtizedek folyamán

    – Ilyen foghúzós borbély volt a Kelemen János bácsi is, a Gunarasban – veszi át a szót Dávid. Sőt, még én is „orvoskodtam” néha. Kedves és ismert kuncsaftom volt Gere Vince plébános úr, akihez bejártam a parókiára. Egyszer azt mondja, meg kellene nyesni a talpát, mert megkeményedett a bőre és csak fájva tud lépkedni. Mondtam, hogy nincs nekem arra szerszámom. Erre ő átküldött a parókia melletti piperébe, ahol a Benda volt a boltos, hogy kérdezzem meg, van-e szerszám, és mennyibe kerül. Mikor megmondtam, hogy mi az ára, adott pénzt, én meg megvettem a szerszámot, ami örökre az enyém is maradt. No, ezzel megnyestem a plébános úr talpát, és ő elégedett is volt. De másét nem bántottam, mert nem szerettem olyat csinálni!
    A plébános úron kívül még kedves kuncsaftom Varga Sándor fogász, Szécsényi Ferenc tanár néptárs, valamint Németh Pista bácsi, a szabó és méhész. Meg a Nagypál bácsi, aki könyvelő volt és ma már 85 éves, de mindig elküld valakit értem, hogy vigyenek el hozzá autóval, a házához, mert ragaszkodik hozzá, hogy én borotváljam. Én meg most már biciklizni sem merek, mert az orvos is tiltja, meg már le is estem a kerékpárról…
    – A végén még azt is el szeretném mondani, hogy inas koromban a zsidókat nem szappannal, hanem „razollal” borotválták, azaz a razol nevű olajjal bekenték az arcukat és miután az megkocsonyásodott rajta, elette a szőrt és a maradékot fakéssel lehúzták az arcukról. Ennyiből állt az ő borotválkozásuk, utána tiszta lett az arcuk. Fleisz Illés bácsi mesélte, hogy ő sokat csinálta ezt nekik…
    Végezetül köszönet illeti borbélyaimat emlékeik elmondásáért, amik részletesen leírva egy regényt is kitennének. De ez a rövidke riport is felvillant majd talán olvasóimnak valamit a községi borbélyság múltjából, a mesterek ügyességéből és furfangjából.

Király János