TÁVOL AFRIKÁTÓL

A múlt hetekben többen kérdezték tőlem, hogy kicsoda a legutóbbi újságunk címoldalán látható, bájos, fekete kisnagylány. Most jött el az alkalom, hogy írjak róla, illetve családjáról, – bővebben is. A neve Daka Margaret, 18 éves és Radivoj Mrkšić családjához tartozik, aki most egyben riportom főszereplője is. Rádó hosszú éveket dolgozotttöltött Afrikában, amikor viszont elérte a nyugdíjkorhatárt, családjával hazatért szülővárosába, Adára. Azóta – örömünkre – itt élnek közöttünk, én pedig elbeszélgettem vele a kalandos útról, a régi emlékekről...

– Fiatal koromban az adai Potisjeban kezdtem a pályafutásomat – mondta a beszélgetés elején Rádó – majd a hatvanas évek elején nagynénémtől meghívást kaptam Párizsba. Ez a lehetőség igencsak felcsigázta érdeklődésemet, és elhatároztam, megyek! Igen ám, de akkoriban nagyon nehéz volt útlevelet váltani, nekem azonban, szerencsés körülmény folytán, ez is sikerült. Az történt, hogy akkoriban kezdte meg a Potisje a Morando esztergák gyártását, és a külföldi szakképesítésre induló munkásoknak rendezték az útlevélügyeket. Todor Prekajski volt ezzel megbízva, ő utazott a Potisje kocsijával Belgrádba, Molnár Pál sofőrrel, de indulás előtt odajött hozzám és azt mondta:

Radivoj Mrkšić, Margareta Mrkšić, Ana Mrkšić, Ella Mrkšić, Daka Margaret

    – Daj podatke (Add meg az adataidat)! – Így lett útlevelem, meg hozzá 50 frank deviza, és én a Balkan Expressel Párizsba utaztam. Itt töltöttem bizonyos időt, sok kedves barátra tettem szert és emlékeim ebből az időből is igazán felejthetetlenek. Jóképű fiatalember voltam, ügyes a szakmában, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, csakhamar egy csábító ajánlatot kaptam: menjek Afrikába dolgozni, ott jó pénzeket lehet keresni. Így találtam magam Johannesburgban, a DélAfrikai Unióban, ahol az SKF golyóscsapágygyárban dolgoztam.
    A regényes életút igazán csak itt kezdődött…
    – Így is lehet mondani. Igazán sohase szerettem DélAfrikát, mert akkoriban ott dühöngött az apartheid (faji megkülönböztetés), és ez engem nagyon zavart. Szabadidőmben mégis eljártam pingpangozni, mert azt igen jól tudtam és abban nem akadt legyőzőm. Itt vettem észre, hogy egy hatalmas termetű, gyűrött fülű német kivándorolt leskelődik utánam. Végül megszólítottam, szóba elegyedtünk és akkor – csodákcsodájára – kitűnt, hogy ő a német birkózókkal valamikor Adán járt edzőtáborban. Itt birkózott Simićtyel, Csuzdival, Vukovval, velem, Rusák Gyurával, Vukovval és másokkal. Amikor tehát Afrikában megtudta, hogy adai vagyok, nagy lett köztünk a barátság.

édesanyjával a Viktória vízesésnél

    – Az ő révén azután tovább mentünk keletebbre, az Indiai Óceán partjára, Afrika egyik legdélibb pontjára, Port Elizabethbe. Kedveltem azt a tájat, ott mindig jó meleg volt. Tudvalévő, hogy az Indiai Óceán meleg tenger, míg az Afrika nyugati partjait mosó Atlanti Óceán – ugyanazon a szélességi fokon – hideg és nagyon szeles. Ezért hát igyekeztem mindig melegebb vidékeken maradni, mert ott sokkal kellemesebb volt az élet.
    Utána jött Zambia?
    – Pontosan. Sikerrel és nagy szakmai tudással végzett munkámnak mindenfelé híre kelt, és ajánlatot kaptam, hogy menjek Zambiába, ahol 3 lehetőséget is kaptam. Ha az egyik nem tetszene, akkor válogathatok a további ajánlatok közül is. Nos, az első munka, meg a gazda, semmiképpen se tetszett, ezért a második lehetőséget választottam, ami abból állt, hogy a gyémántbányászatnál használatos fúrógépek karbantartását, felújítását kellett végeznem. Ebben páratlanul sikeres voltam, ezért kedvelt voltam, jól is kerestem. Ez Kitwe városában volt, 450 kilométerre északra a fővárostól, Lusakától.

frissen lőtt kafferbivaly

Ez volt a végső állomás, a megállapodás Afrikában?
– Nem. Volt még egy angolai kitérő is. Oda is gépkarbantartás céljából hívtak, amit sikerrel el is végeztem. Ez volt az egyik legszebb munkám. Geológusokkal dolgoztam, akik a rézérc felkutatását próbafúrásokkal végezték. Angola határos Zambiával, csodaszép tájakkal, aránylag kellemes klímával, és, persze, jó fizetéssel. Én nagyon élveztem, amit csináltam, ott is sok ismerősre, barátra tettem szert. Emlékszem, sokféle nemzet fiai voltak ott. Az olaszok szinte kivétel nélkül szerették, ha doktornak hívják őket. Így az én geológus munkaadóm is doktor Umberto volt!

A feleség

Margareta asszony kitűnően beszél szerbül, így vele tanácskozván kiderült az is, hogy igen széleskörűen tájékozott hazájáról, a világról, de az itteni viszonyokról is. Elmondta, hogy Zambia neve a Zambezi folyótól származik. Az ország régebbi neve Észak-Rhodesia, angol gyarmat volt, 1964. október 24-én nyerte el függetlenségét. Első elnöke Kenneth Kaunda (UNIP) 1964-1991., a második Frederick Chiluba (MMD) 1991-2001. volt, a jelenlegit pedig Levy Mwanawasa-nak (MMD) 2002-2011. hívják. Az országot 73 népcsoport lakja. A legnagyobbak: bemba 36%, malavi 18%, tonga 15%, északnyugati törzsek 10%, barotsze 8%, mambve 5%, tumbuka 5%, egyéb (fehér) 3%. Vallások: protestáns 36%, római katolikus 27%, ősi vallások hívei 27%, afrikai kersztény 9%, egyéb 1%.
Margareta a bemba nemzetséghez tartozik, a bemba nyelven kívül még öt másik nyelvet beszél, az öregapja híres törzsfőnök volt, akinek neve hallatán még ma is tisztelet uralkodik az őslakosok között. Az asszonyság nekem lelkesen mesélte, hogy évekkel ezelőtt mekkora nagy szeretettel fogadták Zambiában az odalátogató II. János Pál pápát, mert Zambia lakói vallásosak.
Elmondta még, hogy itt Adán jól érzi magát (ott jó neki, ahol a családja van), azonban olykor-olykor megtörténik, hogy Afrikáról álmodik. Ilyenkor mindig azt a farmot látja, ahol Rádót megismerte, és látja a többi munkásokat is, amint dolgoznak.

    Rézbánya ide, gyémántbánya oda! De mi volt a szórakozással?
    – Tudom, az afrikai vadászat érdekel. Ebben is volt részem, ezt is nagyon szerettem. Több puskám is volt, és egy vadászmester társa voltam, aki turista-vadászokat vezetett, profi módon. A legszebb vadászatok azok voltak, amikor mi ketten indultunk útnak, és napokig bolyongtunk a rengetegben. Szinte nincs is olyan afrikai nagyvad, amit ne lőttem volna. De, hogy félreértés ne essék, mi ott nem trófeáért vadásztunk, hanem az ennivalóért. Ez az igazi vadászat. Nem pedig az, amikor valaki befizeti egy nagyvad kilövési árát, aztán elvezetik egy farmra, ahol bekerítve tartják, tenyésztik az állatokat, ott állványra támasztja a puskáját, elébe hajtják például az antilopot, céloz, és lelövi.   Mi nem ilyen vadászok voltunk, hanem, amit elejtettünk, azt fel is dolgoztuk, a környezetünkben élőkkel el is fogyasztottuk
    Az afrikai specialitásokról most nincs idő beszélni, de ezeknek se szeri, se száma. Szinte fáj, hogy véget ért…

adai otthonában Charlesszal és egy kapitális antiloppal (az emlék-képen)

    Szeretnék hallani egy különleges történetet is.
    – Barangolunk mi úttalan-utakon a vadász-barátommal, majd megvacsorázunk, és a tűz mellett hálózsákunkban nyugovóra térünk. Barátom indulás előtt figyelmeztetett, hogy akárkivel is találkozunk majd, legyek barátságos, ne tegyek egyetlen ellenséges mozdulatot se.
    Az éjszakában aztán felriadok, körülknézek, és a tűz fényében látom, hogy egy fekete lepellel talpig leborított, magas, sovány nő áll előttem, mozdulatlanul, és néz engem. Fektemben kővé meredtem, de eszembe jutottak barátom szavai, és nem tettem semmit. Így telt el több hosszú, kínos perc, míg lassan feltápászkodtam, odamentem a néhány méterre lévő elemózsiás zsákhoz, kivettem belőle egy tálcára való élelmiszert, és kissé távolabb a mereven álló nőtől, a földre helyeztem. Ránézett, de nem mozdult. Erre én visszahúzódtam a hálózsákba, könyökömre támasztottam a fejem, és úgy tettem, mintha elaludtam volna. Vagy talán el is szundítottam, de amikor kinyitottam a szemem, sem a hölgyet, sem az élelmet nem láttam.
    Mondtál még egy szép történetet is az édesanyádról.
    – Igen, elmesélem. Járt nálunk Afrikában öcsém Slobodan és édesanyám, Pelagija is. Mindkettőjük számára felejthetetlen élmény volt Afrika, Isten nyugosztalja őket.
    Édesanyámat egy afrikai körútra vittem, amit úgy hívtak, hogy East African Safari. Utunk minden állomása emlékezetes és meglepetésekkel teljes volt számára. Jártunk vele több nemzeti parkban, a Viktória vízesésnél… Az egyik motelben ugyanabban a szobában lakott, ugyanabban az ágyban feküdt, amit annakidején kedvenc színésze, Clark Gable is használt, amikor emlékezetes Afrika-témájú filmjét fogatta Ava Gardnerrel. Nahát!

érdekes afrikai (zambiai) pénzérmék

    Most pedig itthon vagy, távol Afrikától.
    – A család velem van. Fiaim megnősültek. Uroš és Miloš itthon vannak, Nikola pedig Zambiában él. Velünk van lányunk, az örökbefogadott Margaret, és Charles, a szintén örökbefogadott ötéves kisfiú. Ők feleségem rokonainak gyermekei, de most már velünk maradnak. Elégedetten éldegélünk, nagyon sok rokonunk, barátunk van, sok az ismerős is. Mi több, életem regényét tollba mondtam az egyik adai, szerb újságírónak. Most írja a történet fejezeteit, szándékom szerint hamarosan könyv lesz belőle.
    Unokáink nagy örömet jelentenek számunkra, most várjuk Uroš fiam és Ella menyem második gyermekét. Lehet, mire e sorok megjelennek az adai újságban, már meg is lesz a kis Anna testvérkéje.
    Hát, kedves Rádó, mi így kívánunk Neked, családodnak boldogságot!

Király János