HITTANOSOK TOLLÁBÓL

Szent Erzsébet lelkülete mindennapjainkban

    A világon vannak jók és rosszak. Én nem lennék őszinte, ha azt mondanám: jó vagyok. Hogyha így fogalmaznék: néhány társamnál jobb vagyok, talán pontosabb lenne az állítás. De mivel én egy jótettet se tudnék kapásból visszahozni az emlékeimből, azt mondom: rossz vagyok.
    Könnyű azoknak az élete, akiket csupa rászorulók vesznek körül: tudnak segíteni rajtuk. Viszont én csupa tökéletessel vagyok körülvéve! Akik szépek, jó tanulók, mindig övék az utolsó szó…, no meg persze népszerűek! Ez a mai világban a legfontosabb. Igaz, régen is ez volt. Csuda-e hát, hogy mindenki inkább az elesetteket bántja, ahelyett, hogy segítene rajtuk? Mert akkor mindenki azt hiszi arról a valakiről, hogy nagy erővel bír, és, hogy mindig igaza van.
    Gondoljuk meg: milyen a mai világ? A televízió, a rádió, az internet, az újság tele van azzal, hogy egyes politikusok milyen vitákat folytatnak. Bár arról is van benne szó, hogy valakik segítenek a szegény országok lakosságán. Hát nem furcsa? Csak a két véglet van! Szó sincs olyan normális emberekről. De voltaképpen: melyik a természetes típus? Az, aki nagyszájú, sikeres, jól néz ki, vagy az, aki csúnya, ügyetlen, viszont segítőkész? Valószínűleg ez utóbbi típus, vagyis, aki segít a bajbajutottakon. És mi van azzal, aki szép, okos, és segít másokon?
    Olyan ember nincs.
    Esetleg a mesében, de mi most a valóságról beszélünk. Igaz titokban mindenki annak vallja magát, jobb esetben másokat. Mert, ez is fontos: hogy másokban meglássuk a hibákat, bevallani, és segíteni neki, hogy kiküszöbölje. Mondjuk, hogyha egy mázsa súlyú ember azt mondja, hogy kövér, akkor nem kell neki azt mondani, hogy ez csak egy kis súlyfölösleg, hanem meg kell mondani, hogy igenis túlsúlyos, de ezen lehet segíteni. Mert ha jól meggondoljuk, nem azért szépítgetjük-e a másikat az orra előtt, hogy ne kelljen tanácsokat adni, segíteni rajta azért, hogy ne legyen ilyen csúnya? Szerintem erről van szó.
    Sajnos manapság az emberek nem őszintén segítenek másokon, hanem azért, mert valami hálát várnak érte. Ha lenne a világban egy csöpp jó szándék, akkor a segítségért semmit sem kérnének. De ez – valljuk be – nincs.
    Vajon az segítség-e, hogyha elutasítjuk valakinek a támogatását? Annak a másiknak igen, elvégre akkor nem lopjuk az idejét. De nekünk? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.
    Most akkor hogy is van ez? Törődjünk másokkal, de magunkkal ne? Nem egészen. Először vannak a többiek, aztán mi. Mert hogyha elmegyünk az orvoshoz, akkor az orvosnak jó lesz, mert segít az embertársain. Ez egy másik fontos dolog: ne szégyelljünk segítséget kérni, de aztán háláljuk meg. Egyszóval: nekünk nem szabad hálát kérni, de segítséget igen, és azt megfelelően köszönjük meg. A segítséget, csak ha nagyon szükséges, akkor fogadhatunk el, de háláljuk meg. Ha valaki segítséget kér, segítsünk rajta! És ha valakin látjuk, hogy támogatásra szorul, annak is adjunk segédkezet!
    Annak a háláját, akin mi segédkeztünk, csak akkor szabad elfogadni, ha tényleg szükség van a viszonzására. Így másokkal teszünk jót, de csak látszólag. Hiszen azért születtünk a világra, hogy társainkon segédkezzünk. És aki földi élete alatt sok jótettet tesz, az majd a Mennyországba fog kerülni!

Tóth Kata, VI. c.