VALAMI MÉG HIÁNYZIK!

    Mostanában mintha több olyan dolog lenne, ami zavarólag hat rám. Talán az is igaz, hogy ahogy múlnak az évek, úgy formálódik, alakul állandóan az én rálátásom is a környezetemre, de azért meg vagyok győződve arról is, nincs minden rendben erre mifelénk. Persze, szerintem.
    Az egyik ilyen dolog, hogy bár több olyan ember van a községünkben, akik jót akarnak, sokat dolgoznak a közösségért, igazán ráhajtottak a siker elérésére, mégis hiányzik valami. Hiányzik az összefogás, a párbeszéd és a közös fellépés.
    Dialógus nélkül nem tudhatunk arról, mit valósít meg a másik, mit tervez, milyen kapcsolatai, megoldási javaslatai és erőforrásai vannak vagy lehetnek. Egymás megismerése nélkül nem jöhet létre összefogás sem, hiszen ezt csak akkor tudjuk kezdeményezni és megvalósítani, ha megbizonyosodunk róla, hogy együtt talán előbb eljuthatunk a kitűzött céljainkhoz. És minél több közös célunk van, annál biztosítottabb lehet az előrehaladásunk.
    A közös fellépés csak akkor lehetséges, ha tudunk egymás dolgairól, ha összehangoltan, csapatként tudunk cselekedni, ha a közös cél érdekében hatványozott erőfeszítésre vagyunk képesek.
    Úgy érzem, a mostani nehéz gazdasági helyzetben, összetett politikai viszonyok között és szociálisan érzékeny pillanatokban erre a párbeszédre, összefogásra és közös fellépésre még nagyobb szükség van, mint korábban. Széthúzással, áskálódással, pereskedéssel és csak a sajátmagunk igazságának bizonygatásával aligha juthatunk előbbre.
    A másik igen fontos dolog, ami nekem szemet szúrt, és nyugtalanít, az az, hogy mintha kevésbé törődnénk az emberekkel, mindennapi gondjaikkal, bajaikkal. Pedig az emberek összeroppannak, ha nincs mibe kapaszkodniuk. Sokszor egy kis figyelmesség, kevéske kis segítség is jól jön, reményt adhat, biztatást jelenthet. Jó lenne, ha a szeretet is kötelesség lenne, mondta egyik ismerősöm. Mennyire igaza volt. Nem szabad egyedül hagyni azt, aki bajban van, aki reménytelen helyzetbe kerül. Amennyire fontos, hogy megoldjuk a kommunális, művelődési, testnevelési, tájékoztatási, oktatási és egyéb fontos problémáinkat, legalább annyira fontos, hogy odafigyeljünk az emberekre, orvosoljuk bajaikat, és kiutat mutassunk nekik elkeseredettségükből.
    Oda kell figyelnünk a fiatalokra, a tehetségeinkre, az öregekre, a nélkülözőinkre, a véradóinkra, a nőkre és vállalkozóinkra egyaránt. Ha nincs az ember, hiába lesznek jó utjaink, utcai világításunk, vízvezetékünk, szennyvízcsatornánk, gázhálózatunk, felszerelt iskolánk, színházunk és óvodánk. Súlyosbítja a helyzetet, hogy fogyunk, egyre kevesebben vagyunk. Itt és most komoly meg átfogó népesedés politikai intézkedésekre is szükség lenne köztársasági, tartományi és községi szinten. Erről is beszélgetni kellene, elemzésekre lenne szükség, áttekintést biztosító felmérésekre, amelyek alapján rövid és hosszú távra szóló intézkedéseket lehetne foganatosítani.
    Aggaszt a nehéz gazdasági helyzet, a hatalmas munkanélküliség, az újból jelentkező elvándorlás, az egyre inkább elharapódzó függőség, bűnözés, korrupció stb… Ember legyen a talpán, aki nem esik maga is áldozatul, talpon tud maradni, dolgozni és alkotni képes.
    Vannak pozitív példák a mi községünkben is, ezeket kellene felkarolni, ismertetni az emberekkel, hiszen túl kevés az ilyen információ, túl kevés az ösztönző, cselekvésre késztető tájékoztatás. Sokszor az emberek nem merik kimondani az igazságot, mert a legtöbbjük egzisztenciális félelemben él. Legalább a pozitív példákat emelnénk jobban ki, amelyekkel utat lehetne mutatni, ösztönzőleg hathatnánk azokra, akik még tenni akarnak, cselekvésre készek.

Krizsán V. Vilmos