Ősz

    Napraforgó virágtengerének tiszteletére úgy döntött a Nap, leszáll a Földre. Aranysárga színű estefelébe lépkedve arra gondolok, miért van az úgy, hogy a boldogságod a tied, a te dolgod, a te sikered, de a bánatodért felelősnek érzem magam. Szeretet – mondanád, aha, igen, vagy csak az őszi hangulatom, amely hamis nyugalma mögött zűrzavaros érzelmeket táplál és tartalmat ad a tekintetemnek. Meggyilkolhatna most akár egy síró hegedű – ha nekem muzsikálna – és én dalolva hullanék, mint a falevél.
    Tágra nyílt szemekkel állok,  apró vonalak piroslanak fehér szemgolyómon. Mindig ez van, ha a szemeim sírni készülnek. Szétdurranásig feszíti ereimet a vér, majd elönti a könny a dagadó hajszálereket, enyhítve a bajt. Egybeolvad szemem zöldje a nedves pirossal és arra gondolok mi közöm ehhez az idegen fájdalomhoz? Gyomromban forgó kés jelzi, hogy ez az én fájdalmam is. Egy könnycseppembe, ha közelhajolnál, láthatnád, hogy millió dolog tükröződik. Szerintem, minden könnycseppben pontosan az van, ami miatt kipördül, csak figyelne már valaki jobban oda! Kezeimmel útjukat törlöm, lesz még idő, amikor végigfolyhatnak!

    Idén hosszú meleg ősz járja át városom, esténként csillagos ég  a takarónk, hát ne pazaroljuk az órákat holmi könnyekre! Nincs idő a bánatra, sétálni kell, barátkozni az évszakkal, ami szinte magával ránt és száraz falevéllel csomagolva, forgószelével, mint egy vészjóslóan ketyegő időórával tovaröpít. Betonlapokon járva, számlálva lépteimet, a négykerekű görkorcsolyám akadozik gondolatban, miközben rémlik a főutcai nagy házak valamikori gazdag illata.  Ma csak dohos magány int ablakukból – félrehúzva a titkoktól elnehezedő függönyt – fanyar mosollyal.  Régen mindig megrettentem, ha valamelyik nagykapu nyikorgott, jelezve a lehetőséget, de sajnálva elillanó bátorságom, soha be nem lestem – ma már bátran sem teszem. Vörös rózsákra is emlékszem, melyeknek gyorsuló léptekkel már csak a helyét lelem,  ...nem volt illatuk, de ujjaim között dörzsölve bársonyos szirmaikat, még ma is érzem a pompát. Kamilla. Téglajárdák. Estike. Gyermekkorom ízeit és illatait kecerve, emelem arcom a szélnek.  Egész jól sikeredett ez az őszi séta, lassan felszárítja könnyeimet és átmelegítik a régi utcák a szívem. Koszmáj, Október 8. Ugrálnak, cikáznak a gondolatok. Arany színű kerékpár történetét tisztán őrzöm emlékeimben. Mosolyogva könyökömhöz kapok, szinte belenyilall a valamikori fájdalom, ahogyan az érdes fal lehorzsolja róla a bőrt, majd, nini új emlék: a porhanyós téglafuga, melyet ujjaimmal kapargatva vártam szüleimet haza. Órákig képes voltam állni és várni. Nem szerettem egyedül. Anyu mindig írt ugyan feladatokat, hogy kitöltse a magányos óráimat.  Lelassítom lépteim, kicsit visszafogom a lélegzetem, átnézek a dolgokon, hadd legyen belső csend. Hallani vélem Ilonka néni kacagását, miközben Maris néni, ahogy ő mondta „kajabál”. Mérgesen és mogorván néz sűrű goromba szemöldöke alól  Piri néni, ácsorogva Pali bácsi oldalán. Kérdés, hogy melyikük volt gonosz, aki annak látszott, vagy a másik?! Szomszédok. Bandika fekete göndör haja is már valahol őszül. Egyszer felismertem pár éve, nem szólítottam meg, csak örültem, hogy látom.  Innen a „mi utcánkból” az óvodáig, és onnan a mamáig, jó mély árkok voltak, néha víz is volt bennük. A Píszáréknál sincs már javításra váró autó, pedig, ej, de sokat utaztunk velük képzeletben. Eljutottunk ahova csak akartunk, és az út végén ott állt a „transzformátor”. Így hívtuk az ablaknélküli, halálfejes házat. Még most is ott áll, régi, ami nekem sokkal otthoniasabb, mint az új. Nagy meséket meséltünk ott az utcabeli lányokkal... Éva, Erika, Bella..., guggolva, falnak támaszkodva, míg nem intettek bennünket haza. Szilvalekvár. Igazi! És hol vannak az eperfák?! A fekete kendős asszonyok a sámlikon ücsörögve?! Autók zúgják el az emlékeket, és már csak messziről látom az asszonyt, ahogy a biciklit tolja, régi drága ruhákban, szőke haja valamikori szépséget fedve, őrült mosollyal távolodik. Soha nem tudtam meg, hogy hívták. Féltem nagyon tőle, a kedves, nyájas tekintetétől és a sánta kutyájától.  Szép emlék,  eszembe juttatja, hogy akkor micsoda kis félelmeim voltak!
    Érdekes az ősz, annyira szép, színes, boldog, talán vidám is, értékekkel tele, de végig sírjuk, sajnálkozva a nyár után, még a tavasz csak dereng. Rettegünk a téltől. Az évekkel együtt elcsúsztak  a dolgok és azok értékei, de remélem a késő őszi séták mindig öröklődnek valaki által és felelevenítik a számára éppen aktuális régi emlékeket.  Nekem ennyi fért bele.  A régi útvonalaimon rájöttem, hogy összeértünk én és a városom, ma többnyire ismerem az utcáit, lakóit, és a házakat. Tudom miért üresek, és azt is, hogy kit várnak haza, és kit hiába. A betegeknek és halottaknak nevük van. Fűz hozzájuk valamilyen emlék, történet. Régebben jobb volt, azt mondtam „valaki”, régen jobb volt, attól féltem nem találok haza... ma ,attól tartok, nem érek haza.

Pergel Zsaklina