Nyaralás
Íme, az idén is újból a tenger, kéklik sósan és ereje utat tör, időt szül a gondolatoknak. Emberek sokasága, energiák bűvös tánca tölti ki a levegőt. Vannak közöttük, akiket nem látunk, akiket csak látunk, és vannak akiket nézünk …, valamiért. Tekintetek találkoznak és felismerik egymást mint két jó barát ölelkeznek gondolatban, találkozásuk örömét ünneplik. Megtörténik, hogy mélyre nézünk valaki szemében és – ismételve magamat – újból szólok, nem kell mindjárt rosszra gondolni.
Annak ellenére, hogy írásaim után néha visszahallom, miket szül azon emberek képzelete, akik idejük üresen maradt részét olyan butaságokkal töltik ki, hogy saját magukból kiindulva, csupán felszines emberi kapcsolatteremtésű képességük miatt, hiszik, ha a szerelemről írok, akkor szerelmes is vagyok. Àm legyen – vállalom, logikus...de, mivel itt a logikának hűlt helye sincs, megsúgom régen voltam szerelmes, de mint ahogyan a festő, a költő, a zeneszerző, a művészetre hajlamos ember – űzi azt szinten vagy nem – sokszor mélyre nyúl lelkében , ahozz hogy sóhaj törjön ki melléből, hogy tovább dobogjon megakadt szive, így én is csodát kergetek és lelek. Ettől különös és más, az ilyen ember élete és gondolkodása, mert a megéltet hordozza, részben megosztja és vállalja. Attól, hogy a legtermészetesebb hétköznapi életet élek …, óóó micsoda álmaim vannak! Vagyok én sűrűn fiatal és bolond, szerelmes és elhagyott is, gyermek és iskolás, vagyok én minden, ami voltam , de vagyok az – aki soha! Néha édesapám gyermeke, testvérem testvérje, a te feleséged, megtörténik, hogy képzeletben magam élek, vagyok dúsgazdag és szolga, akár préda és lehetek bűnöző, díva, bármi, mert ezen érzéseket hordozom, vállalom és részben megosztom. Ezen alapérzéseket különös, minőségi és nem mindenapi emberi kapcsolatok formálják véglegessé. Igy kötődök gyermekhez, szeretek férfit és szívesen barátkozok idősebbel vagy fiatalabbal, a lényeg, hogy jelenléte melengesse lelkem, felébresztjen bennem valami rég elveszetnek hitt – már megélt vagy nem – értéket.
Nyaralni is így nyaralok. Számolom a mosolyokat. Találkozik a szemem szemekkel, érdekes emberekkel, akik valamiért mások – nekem és én nekik – mint a tömeg. Az idén is finoman becsomagolta lelkem, eme Isten adta természetem, és éreztem – észrevesznek. Ismeretlenül mélyre néznek a szememben, mosolyog a tekintetük, mintha századszor találkoztunk volna. Nem tudom ki hogy van ezzel, de idegenben szinte soha nem érzem magam közömbösnek, mégkevésbé egyedül. Nem a kedves pincérekre gondolok, akiket figyel a felettesük, se a szobalányra, aki borravalót vár. Gondolok én például arra az idős meleg – kék szempárra aki – visszamosolyogva – repített el dédtatáig, az illatos tejeskávéig, amit minden reggel nekem ágyba hozott. Szeretettel csillant felém az „idegen” – és hallani véltem tata elfeledett hangját, ahogyan „öregesen” ejti ki „Babikám” – majd egy nyugodt lassú és kiszámított pislantással elvágta kék tekintetét, elültetve lelkembe a mélyre landolt érzést. Tovább tüzel a Nap az égen, kiégetve az emlékezést, perzseltetve a jelent. Micsoda férfi! – kiáltva magamba fedezem fel mellkasán a hordozott mély sebet..., ő fájdalmat nem érezve, bordáját nem hiányolva, meglepetten nézi maga mellett otthoniasan mozgó hosszú hajú teremtést. Szinte hangosan felnevetek, látván a saját helyzetétől megrémült úriembert, aki maga sem tudja miért és kivel és hol van. Nagy látvány az, amikor egy férfi nem érti, hogy került mellé az évek óta vele élő valaki, aki miatt nincs önálló gondolata, mondanom sem kell, tekintete sem. Tehát tovább nézek, tova látok, mert máris rabul ejt és kitölti szemem világát egy barátnő – pár, finoman aprón (ez a jelző a legmegfelelőbb) meghitten csevegnek, szinte megkivánom – akár repüljön húsz év tova, pillanatok alatt, – csak érezzem azt amit ők.
Milyen jó idegenben az lenni ami vagy, bátran szegezni tekinteted keresvén két szempárt aki szintén tudja – ezért az élményért néha messzire kell menni. Ahol egy tekintet, nem férfit, vagy nőt jelent, ahol gyermek szempár is hordozhat nehezet és megérinthet. Ahol a szemnek nincs neme és kora, csak tekintete. Távol, ahol nem tudják mások jobban, mint te, ki vagy, ahol senkit sem érdekel valójában, hogy ki vagy, messze attól a helytől ahol a szó, a magyarázkodás, a név és a kézrázás jelenti a kapcsolatot, ott és pont itt, ahol e sorokat irom, finom barátságok születnek, akár egy láthatalanul magasabbra emelt borospoháron keresztül – jel-ként a tiszteletre, megválaszolva egy láthatatlanul hosszabb pillantással. Percekig tartó nagy barátságok, melyekből csak arc nélküli energia marad, apró felbecsülhetetlen kedvességek formájában, amitől legtöbben vidáman érzik magukat. A jó nyaralás, amikor pihen a test és táplálkozik a lélek, amikor elbeszélgetsz magaddal, és időd van szertetteidre, ahol rendberakod gondolataid, átértékeled életed, és a végeredménytől elégedetten indulsz haza.
Így örömmel ülök az utazótáska tetejére, mert valahogy mintha összement volna, és nem fér bele az a pár holmi, amivel könnyedén elbirtam jöttömkor. És még a többiek csodálkoznak, hogy semmivel sincs több motyónk, én próbálom megmagyarázni, de érthetetlenül néznek rám, mosolyognak, mert Anya már megint álmodozik …, én is mosolygok, mert boldogan viszik a kitömött táskát, miközben benne van mind az a sok különös ember egy kis nekünk szánt része, akiknek a nevét sem tudjuk, semmit róluk, csak adtak egy jóadag útravalót. Isten veled tenger!
A jó szokástól most sem térünk el, és mint minden alkalommal, utazás után: „Köszönjük Apa!”
Pergel Zsaklina
