NEKROLÓG PARLAGI ENDRE TISZTELETÉRE

    Kedves Endre barátom, barátunk!
    Úgy egy éve, egész pontosan tavaly október 22-én, a nemzeti ünnepünk előestéjén Budakalászon jártunk a családommal.
    Számunkra, egy oly fontos esemény alkalmából voltunk nálatok, mint amilyen az állampolgársági eskütétel. Azóta Kalászra is hazajárunk.  Azért, amelyért te annyit tettél, ahol már mi is délvidékiek, adaiak is otthon érezzük magunkat. Köszönjük neked és köszönjük a többi budakalászinak is ezt az érzést, ezt a lehetőséget.
    Sajnos azon, a borongós októberi délutánon nem tudtál velünk ünnepelni. Kihívtál és közölted velem, négyszemközt, súlyos beteg vagy.
     Megdöbbentettél.
    Akik ismertek és elfogadtak azok tudták, hogy te, egy érző, egyenes, széles látáskörű, jó indulatú, jó ember vagy, ember voltál.
    Megértettelek akkor!
    Mikor egy évre rá, napra pontosan hétfőn, október 22-én, egy év távlatában megérkezett a hír hogy már nem vagy közöttünk, mindenféle gondolat járt a fejemben. Nehéz most azokat megfogalmazni, elmondani.   Azóta már mi is magyar állampolgárok vagyunk, te pedig, aki lélekben mindig is velünk voltál, külhoniakkal, már eltávoztál. Tudtam, hogy mily csökönyösen küzdöttél a betegséggel.  Nem mondtad, nem panaszkodtál, de a telefonbeszélgetések számomra árulkodóak voltak és az, hogy mind ritkábbá váltak.
    Sok minden kavargott bennem, sok szép emlék bukkant elő az elmúlt 4 évből. Először is az, amikor az adai Tisza parton veled, Pero barátoddal katonababot ebédelve beszélgettünk.  Amikor először jártunk Budakalászon, a Faluházatok névadó ünnepségén és ahol jelen volt a sok ismert magyar közéleti személyiség mellet Makovecz Imre a magyar építészlegenda is.
    Emlékszem arra, amikor a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok alkalmából elképedve nézted az adai önkormányzat nagytermében, hogy mennyi jeles budakalászi vesz részt és találkoztál velük ott, azon az ünnepségen. Akkor egészen otthon érezted magad. Talán akkor fogalmazódott meg benned az a szimpátia, amellyel a jövőben és mindezidáig viseltettél irántunk.
    Emlékszem az első közös március 15-ei ünnepségre, az adai katolikus temetőben, amikor is kipattant a szikra, hogy talán méltóbb helyen is meg lehetne a nemzeti ünnepet tartani itt nálunk, Adán.
    Eszembe jut a moholi aratóünnepség, az adai Vadvirágban eltöltött este, veled és családoddal, vagy amikor először jártál a színháztermünkben.  A lövétei véletlen találkozónk és a kirulyi rostélyozás. De emlékszem a Kalászi Városavató Ünnepségre is, és az ott levő többi testvértelepülésetekre is.
    Meg kell említenem a Teleki Júlia könyvbemutatóját az 1944-45 délvidéki vérengzésekről a Kultúrházatokban.
    A Damjanich domborművet. Budakalász város ajándékát Adának, Budakalász testvértelepülésének, amely szintén a te patronátusod alatt jött létre. Az alapkőletételt, az emlékmű felejthetetlen felavatását, a meghatott kalásziakat, a könnyező Wittner Máriát.
    Endre, te Jó harcostárs voltál! Azért, hogy az a dombormű ma ott van Ada főterén, kemény harcokat vívtunk, együtt, mindahányan, sok másokkal egyetemben, Damjanichért, 1848-ért.
    Endre, te egy igaz, magyar EMBER voltál. Viszont akik nem tudták, nem ismertek, neked, a mellet hogy magyar voltál, mindig fontosak voltak a más nemzetek felé nyújtott gesztusok is. Sokat beszélgettünk a nálunk lévő, a velünk, együtt élő, szerb és más emberekről, a velük való viszonyokról.  Ilyen volt az adai katolikus plébánián való találkozónk a katolikus és pravoszláv pappal és pópával.  Nagyon fontosnak tartottad, hogy a kalászi svábok és szerbek jól érezzék magukat a szülőföldjükön.
    A te élettered a Kárpát-medence volt, azért éltél, abban gondolkodtál!
    Utolsó előtti találkozónkon ez év februárjában, családi otthonotokban, feleségeddel, Erikával és Ernő barátunkkal, hosszabban beszélgettünk, tervezgettünk egy író-olvasótalálkozót március 15.-ére Adára és Budakalászra is. Sajnos, azt már majd csak ott fenn, ahol vagy, a mennyben, ott fogjuk megcsinálni. Hazahoztuk azt az ajándékba kapott értékes könyvet, amelyet oly fontosnak tartottál és átadtuk a könyvtárunk igazgatónőjének.
    Útban hazafelé már sejtettük azt, hogy talán az volt az utolsó találkozónk itt a földön. Tévedtünk, de nem benned. A szíved még kihozott hozzánk. Ez év március 15.-én még kijöttél, koszorút helyeztél el a Damjanich domborműnél. Nagyon rövid, szinte pillanatokig tartott csak az akkori találkozónk! Akkor már nagyon beteg, fáradékony voltál! Hazaindultatok…
    Te már hazaértél!
    Megtiszteltetés volt számunkra az, hogy ismerhettünk, az hogy, BARÁTODNAK tarthattuk magunkat!
    Örökre a szívünkben maradsz, kitörölhetetlenül, hisz belőled egy darab most is itt maradt Adán!
    Isten nyugosztaljon! Béke poraidra!

    Ada-Budakalász, 2o12. október 22., november 2.

    Ui. Végezetül szeretném tolmácsolni a moholi Novak Radonić iskola (a Kalász-suli testvériskolája) tanári karának és diákjainak részvétét. Ezúton is köszönik a Balatonon eltöltött felejthetetlen napokat.

Barátai ismerősei nevében, Világos Tibor