Találkozás

    A konyha nagy, tágas, fehér és tiszta hangulatát idézem vissza.  Széles ajtófélfák, fényesre festve, ahogyan régen mondták: fiókos, ablakos ajtók, virágminta homokozva rájuk, amin keresztül a tágas, szinte úrias, előszoba fénye különös szögben törte magát át.  Rádlis, magas falak, tiszteletet parancsolóan, de barátságosan fogadták be a konyhabútor modern vonalát, ami büszkeséggel  töltötte ki lelkünket. Anyu répát pucolt, gondosan a szemetes felett, ügyelve, hogy elég vastagon, de mégis spórolósan vékonyan... ott ültem „lestem”, mert furcsálltam hallgatagságát. Tudtam, amikor „csak úgy” hallgatott, vagy mikor hallgatott, miközben a szemei nem azt látták, amit néztek. Mégis az otthon illata megnyugtatott. Rutinosan járt-kelt, halkan szólt a rádió, mert Mamika után nem volt szabad hangosan hallgatni a zenét. Néha úgy tűnt, mintha egy pillanatra megállna a kés a kezében, mintha készülne mondani valamit, azután – mégse. A tekintetünk nem találkozott, ő furcsa módon, „kikerült”.

    - Itt van apád! - szólalt meg Anyu. Az „apád” szó fura formájára kaptam fel a fejem, mert az apád nálunk Apuci, vagy legrosszabb esetben Apu volt. A mondat végére pontot tett. Tudtam nincs folytatás. Anyu, ha pontot tett, akkor ott pont is volt.  Nem tudtam eldönteni szomorú vagy gyáva-e a hangja...
    Ma, így visszagondolva a pillanatra, azt hiszem, rögtön tudtam, miről van szó, csak a játék kedvéért értelmetlenkedtem, meg restelltem volna, ha tudja, mennyire érdekel, ő meg restelkedett, hogy mennyire fél. Végigfutott az agyamon a sok kérdés, amiket éveken át rejtegettem a paplan alatt, azokon az estéken, mikor a tündérek nem jöttek, amikre epedezve vártam a választ, még akkor is, ha soha nem tettem fel őket. Értelmetlenkedtünk így egy ideig. Aznap Anyu nem igazán nézett rám, a tekintete mindig elszaladt a fejem mellett, Apu is csendes volt, de ő mégis igyekezett úgy tenni, hogy én azt érezzem: nincs baj. Igaz, a szemei apróbbak voltak. Aztán valahogy szavak nélkül, minden megszerveződött. Ilyenkor helyt állnak a legközelebbi barátok. Apám – ahogy Anyu mondta – kérte a találkozást, mert háromhónapos korom óta nem látott. De az együtt töltött három hónap – az a kis közös életünk, erre őt felhatalmazta, jogot érzett rá, hát bemutattak neki!

    A hotel Park hosszú folyosója sötéten nyelte magába a remegésem. A recepció kis ablakán lassan és szürkén kúszott a cigarettafüst,  mintákat rajzolva a poros levegőbe. Lassan, veszélyt sejtve kavarogtak a porszemek, melyeket a futószőnyegből vertünk ki lépteinkkel. Álltam a lépcsők mellett, kapaszkodtam a korlátba, ami átvette testem rezgését és az épület vibrált. Kezem alatt éreztem a tükörsima műanyagborítót a lépcsőkorláton, amelyet a sok kéz a sok év alatt sikamlósra csiszolt. Szinte úgy éreztem, hiába fogom – kicsúszik.  A komor folyosó végén ablak, rajta hotelos függöny, gondatlanul akasztva, kiszűrve még azt a kis fényt is, ami az árnyékos oldalról belopódzott volna, a két fali lámpa csak pislákolt, mintha jelezné... ajtó nyílt. Egy férfi. Egy idegen. Lassan lépett ki, majd gondosan bezárta az ajtót, mintha az időt húzta volna, mintha gondolkodott volna, hogy vajon bent felejtett-e valamit? Pedig semmi megfoghatót, csak 11 évet az életemből. Elindult felém, csak a sziluettjét láttam, ahogyan hátulról megvilágította az ablak fénye és én, egy hirtelen mozdulattal – uzsgyi, le a lépcsőn! Azzal az egy levegővétellel rohantam hazáig. Ott elcsípték a grabancom – és „visszatoloncoltak” (és ma már köszönet nekik).

    Együtt töltöttem apámmal fél napot. Beszélgetni nem tudtunk, nem egy nyelvet használtunk, egyszerre egymásra nézni nem néztünk, néha mintha könnyet törölt volna,  mindent megvett nekem, amire ránéztem séta közben,  a hotelszobában ettünk egy hatalmas görögdinnyét és sok fényképet készített rólam.

    Otthon, édes otthon! Mindenki csendesen tette a dolgát. Majd Apu az ölébe ültetett és a nagy dzsuboksz elé ültünk. A zenedoboz egy szekrényhez hasonló bútoralkalmatosság volt, nagyon értékes – Anyu szerint haszontalan darab – Apu kedvence. 25 kislemez fért bele. Megnyomta az 1-es gombot és szólt a zene miközben mi, először halkan, majd mind harsányabban,  énekeltünk:  „Tata, kupi mi auto, bicikl i romobil...” Majd a 2–es gomb, „A aaa Taaata, tiii me voliš...” és így sorban. Elénekeltük a kedvenc dalokat, majd Apu lefordította magyar nyelvre, úgy, hogy miközben mesélt, kezeivel próbálta mutatni is. Én pedig nagy szakértelemmel hallgattam, miközben dobáltam a vállam felett a hosszú hajamat és kicsit összehúzott ajkakkal magasra emeltem szemöldököm, mintha először látnám a produkciót.  Zajosan múlt el a nap, de Anyu nem szólt ránk, próbálta azt mutatni nem zavarja, miközben új reggel virradt és ezekről a „dolgokról” nem (sem) beszéltünk soha. Felesleges is lett volna, mert mindenkinek fájt, másképpen, de mégis fájt, hát nem sóztuk a sebeket, hogy ne csípjon.

    Sok év múlt el azóta, és  minden pillanatukra, azokra a találkozás előttiekre, és az utániakra is  jutott éppen elég  abból a három hónapi együttélésből apámmal, elég kérdés, mosoly, de jutott könny is, bánat és szomorúság, mégis hála neki, pont azért a három hónapért és pont azért, hogy csak annyi és egy nappal se több! 

Pergel Zsaklina