Kávézzunk együtt

    Nyilvános összejöveteleken, tágabb társaságban sokféle téma felmerül, de az igazi véleményünket mégis otthon, a négy fal között mondjuk el.
    Félünk attól, hogy nem értenek velünk egyet, hogy a vitában alul maradunk, vagy hátrányos helyzetbe kerülünk. Pedig többségben vagyunk, akiknek elegük van a képmutatásból, a mellébeszélésből.
    Nem ígérhetünk megoldásokat, mert kávézgatás közben sem a megoldás miatt mondjuk el véleményünket vagy ami a lelkünket nyomja. Csak valahogy könnyebb lesz, valahogy közelebb kerülünk ahhoz az emberbarát, igazságosabb társadalomhoz, amiről álmodunk.
    Próbáljuk meg együtt!

    Erről jutott eszembe…

    Vagyis, már régóta érlelődik bennem, ez csak löketet adott, hogy megpróbáljam leírni. Leírni azt, ami nem publikus, amiről csak a legjobb barátainkkal, ismerőseinkkel beszélünk, megbeszélünk, mert egy kicsit segít, egy kicsit kiadjuk a gőzt, de sajnos másnap minden keserűség újra belénk mar.
    Megünnepeltük a Magyar kultúra napját. Jól megszervezett, kultúrált emberek összejövetele volt. Nagyra becsült pszichológusunk Hódi Sándor könyvbemutatójával egybekötve, akit én minden képmutatás nélkül nagyra becsülök. Témája az asszimiláció volt. Beszélnünk kell róla, mert mindennapjaink témája, mert egy szakember sokat segíthet abban, hogy okosan, nemzeti identitásunk tudatában próbáljuk megoldani a problémát. A hozzászólások, kérdések mindenkit egy kicsit lázba hoztak, ettől várták a bemutató savát, borsát!
    A félreértés elkerülése végett, itt nem szélsőséges felszólalásokra, vádaskodó kirohanásokra, önmagunkat magasztaló szónoklatokra lettem volna kíváncsi. Isten ments, hogy az asszimiláció témája a ló túlsó felére essen. Megboldogult történész nagybátyám mindig arra tanított bennünket, hogy Vajdaság egy határsáv volt, ezért él itt többféle nemzetiség. Ez a többféleség, a kultúrák keveredése, az okos embereknek csak hasznára válhat. Az egymás elfogadása, a tágabb látókör minket, Vajdasági magyarokat sokkal értékesebbé tett. Kimondva, nem kimondva gerincesebbek, lélekben erősebbek vagyunk, mint a homogénebb közösségekben élő magyarországi magyarok, tisztelet a kivételnek.
    Hazafelé ballagva, csak az hagyott tüskét bennem, hogy sokat forogtunk a pénz körül. Mindennapjaink problémája ez, mindennel kapcsolatban van, de hogy magyarok maradjunk, ott a legdrágább kincs a család, ahol igazi magyarokat, de legfőképp igazi embereket nevelhetünk. Ez az így nevelt új nemzedék majd tudja, hogy hova tartozik, mik az igazi értékek, és arra csak büszkék lesznek, hogy gyermekeik mindkét szülő anyanyelvét beszélik.
    Amiről nem a Magyar kultúra napján kellene beszélni, mert ünneprontó és nem publikus, de főleg egy kicsit mindannyinknak keserű szájízt ad, hogy gyermekeinknek a vajdasági magyarsághoz tartozás ellenére is meg kell tanulni az államalkotó nemzet nyelvét. Evvel csak még többet érnek és emeltebb fővel vállalhatják magyarságukat. Tetszik, vagy nem, nekünk ez jutott szeretett Vajdaságunkban.
    Akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak azoknak elismerem, hogy nagyon fontos, de állítom, hogy az elején említett négy fal közötti témák ennél sokkal fontosabb és fájóbb témák, vannak. De erről majd legközelebb.

Száraz Magdi