BÖLLÉRBARÁT TALÁLKOZÓ VOLT TÖRÖKFALUBAN
MEGFENTÉK KÉSÜKET A BÖLLÉREK!

• Egy szombati napon, február 6-án Törökfalu még a hóvihar ellenére is lázban élt, mert itt rendezték meg hét község nemzetközi, böllér-találkozóját. A szervezők gondosságával már a falu központjában találkozhattunk, mert amikor leeresztettük kocsink ablakát és mondtuk, hogy a disznóvágásra érkeztünk, mosolyogva mutatták is a parkolóhelyet. Ez után ment minden, mint a karikacsapás: Magyarország, Románia-Erdély, Szerbia-Vajdaság és Németország hét falujából verbuválódott böllércsapat disznóvágásban „versenyezett”, jobban mondva mutatta be tudását.
  Közismert, hogy nálunk évszázados hagyománya van ennek az alapvető népi élelem-önellátásnak, kialakult szokások kísérik és egyes játékos, alakoskodó megnyilvánulásai a néphagyományunk kincstárát gyarapítják.

    Ez a mostani hét falu, mármint a házigazda Törökfalu, aztán Mohol, Erzsébetlak (Belo blato), Bogyiszló, Csíkcsicsó, Csernáton és Schlitz disznóölési szokásaikban nem sokban különbözhetnek, hisz amit bemutattak, az a tömérdek nézősereg számára többnyire ismert volt. Ezek az összesereglett nézők is aztán olyanok voltak, mint a futballszurkolók: a maga módján mindenki a legjobban értett mindenhez.
    Berze Tibor, a három itteni település, Törökfalu, Valkai sor és Völgypart Helyi Közösségének tanácselnöke, a szervezők vezetője mindjárt megmondta, hogy itt nem tanácselnöki minőségben cselekszik, hanem egy önkéntesen társult baráti csoport tagja, és vezetőjeként szervezi a nagy találkozót.
    – Tavaly, magyarországi testvérvárosunkban, Bogyiszlón jártunk egy ilyen nemzetközi böllértalálkozón – mondta kérdésünkre Berze Tibor – és az ottani vendégeskedéskor jött az ötlet és vállaltuk, hogy az idén a böllérek baráti találkozója nálunk fog megtörténni. A mi falunk szervezte ezt a találkozót, nem a Helyi Közösség, ebben tehát függetlenek vagyunk a tanácstól. Mondhatom, nagyon jó társakra, segítőkre és támogatókra találtunk. Gorombán számolva is mintegy öt-hatszázezer dinárnyi adományt adtunk, kaptunk, szedtünk össze (a leszúrt hízók is helybeli adományok), aztán a belgrádi művelődésügyi minisztériumból és a tartományi alapból is refundálnak bizonyos költségeket…
Meg vagyok győződve róla, hogy a rendezvénynek végül nemcsak kulturális, barátkozási, hanem gazdasági haszna is lesz, ami majd előbb utóbb megmutatkozik itt nálunk is, de a külföldi testvértelepüléseken is.

Fogatos kocsikkal hozzák a leszúrt hízókat a feldolgozóhelyre

    A sokadalom látványa régi disznótorok sürgölődéseit idézi, a gőzölgő üstházak (katlanok) láttán mindenki a közelgő élmény izgalmában duruzsol. Csakhamar be is futnak a tetthelyre a lovaskocsik, kocsiderékban a távolabbi hizlaldában leszúrt disznókkal, meg büszke bölléreikkel.
    – Ez egy jó barátkozás lesz – folytatja Tibor. – Gondolja csak el, 7-800 kilométerről utaztak ide hozzánk a barátaink, hogy megnézzék és megéljék, kivel tudnak barátkozni, együtt dolgozni. Ennek a jelentősége abban van, hogy utat nyitunk a mi kis, kétezer lakosú településünkből a világ felé, mert nagyon szeretnénk segíteni a mi fiataljainknak, hogy jussanak el mindenhova, és legyenek köztük olyanok, akik majd továbbviszik tetteinket, akár saját terveiket!
    Ezt a jelképes stafétabotot tovább kell adnunk és a soron következő években a székelység, azaz Románia felé kell fordulnunk, vagy éppen Németországba utazni, hogy az egymást követő találkozók ott jöjjenek létre. Mert szeretnénk, ha a böllérbarát-találkozók végigmennének mind a hét településben.
    Ezalatt kint az udvaron szakad a hó, sodorja a szél a havat a tetőről, de a böllérek – ki-ki a maga szerszámával, meg fehérnépe segítségével – már forrázzák, kopasztják, pörkölik vagy éppen fürdetik, síkálják a disznókat. Tibor meg imígyen fejezi be nyilatkozatát:
    –  A végén mindenképpen lesz ennek értelme, csak most olyan pillanatban, olyan gazdasági helyzetben élünk, amikor felvetődik a kérdés, kell-e ezt csinálni, vagy nem? Azonban mindenkinek elege van a médiákból hallható, látható hírekből: a milliós sikkasztásokból, háborúskodásokból, gyilkosságokból. Meg az egész tévéből, a világhálóból stb. Nagyon örülök, hogy ilyen sokan eljöttek, vannak olyanok, akiket nem is vártunk, meg nem is ismerünk, de szeretettel fogadunk…

A böllértalálkozó vezérkara: Csernák János, Varnyú Ernő,
Januskó László, Berze Tibor, Balla Imre

    A disznóvágás beharangozása tényleg sikeres volt. Adán keresztül Újvidéktől Szabadkáig vannak itt televíziós csoportok, újságírók, rádiósok. Itt az ügyeletes orvos is Adáról egészségügyi nővérével, aki éppen egy sérülés nyomait tünteti el. Valaki megvágta az ujját.
    – Mi lesz ezzel a temérdek hússal, amit itt feldolgoztak?
    – A nyár folyamán lesz még egy pár rendezvényünk – mondja erre Berze Tibor – az pedig az aratóünnepség, utána a malom-napok, később meg a kenyérszentelő. Három településünket már évek óta úgy képviseljük a helyi programokkal, hogy a Valkai soron kezdődik az aratóünnepség, utána Völgyparton van egy szélmalmunk, aminek a felújítása majd elkészül, és ott meg fogjuk őrölni a búzát. Végül a kenyérsütés itt Törökfaluban történne, és úgy gondoltuk, hogy ezek a húsok, meg miegymás, amik itt megmaradnak, az említett helyeken „fel lesznek szolgálva”.
    Hamisítatlan téli idő, szakadó hóval és kavargó hóförgeteggel, de a rendezők csapatának ez meg se kottyan: a moholi Vastag Jancsi bácsi szűcsmester által erre az alkalomra varrt, remekbe szabott ducikban és báránybőr sipkákban feszítenek és dacolnak a téllel. Varnyú Ernő, az itt jelenlévő tartományi turisztikai titkár sem állja meg, hogy nagykarimájú kalapját később ne cserélje el az egyik rendező báránybőr sapkájával és az „ünnepélyről”, a maga módján, csűcsös sipkában nyilatkozik:
    – Én örülök ennek a találkozónak, mert ebből is látszik, hogy nem hiába szaladgáltunk az elmúlt években és magyaráztuk kint a terepen az embereknek, hogy induljunk, készítsük, csináljuk, van ebben fantázia, van ebben puskapor, van ebben élesztő! Ebből lehet ám aztán kenyeret dagasztani!

    Elejében azért jövünk össze, hogy barátkozzunk, hogy összetartsunk, később meg majd lesz ebből pénz is, csak egy kissé magasabb szintre kell emelni a szolgáltatást. Mondom, mi már jópár éve járjuk a terepet, kiképzéseket végzünk, nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is visszük az embereket Magyarországra, és sok más helyre, hogy nézzék meg, hogy kell ezt csinálni, mint kell ezt végezni. Ebben a storyban a magyarok már sokkal bátrabban léptek előre!
    – Estére, ha megsül a kolbász, a hurka…
    – Nem, azt nem várjuk meg, innen nemsokára megyünk Tótfaluba, ott is egy ilyen böllérszerűség folyik. Ott is öt-hat disznóvágó-csoport versenyez. Tegnap meg jelentkeztek a szerémségi barátaink Sídból, Síd környékéről, és arra kértek, hogy hacsak lehet, ebben a cudar időben is menjünk oda, mert náluk is a lengyelekkel, meg a németekkel versenyeznek disznóvágásban.
    Közben a böllércsapatok serényen haladnak a munkában, már töltik a kolbászt. Az üstökből mindenfelé az abáló illata terjeng, a munkaasztalokon pedig már kunkorodik és mosolyog a kolbász, a hurka is, meg a kis gömböc (varsli) is.
    A vendégek között láttuk Stanka Mihajlovot Moholról, aki szerbiai-vajdasági szerb népviseletbe öltözött három gyermeket vezetett ide:
    – Bilicki Zoltán polgármester úr hívott meg bennünket, hogy bácskai szerb népviseletben is mutatkozzanak be a gyerekek, és így emeljük a rendezvény színvonalát. Mi ennek rendkívül örülünk és köszönjük a vendéglátást. A nyáron Moholon majd viszonozzuk a törkfalusiaknak kedves szeretetét. Minden szép és minden nagyon tetszik. Én különben a Szerb Haladó Pártmoholi községi bizottságát képviselem, annak vagyok az elnöke, de képviselő is vagyok az adai községi Képviselő-testületben, és tagja vagyok a moholi helyi közösség tanácsának is. Örülök, hogy a gyermekeink sikert arattak népviseletünkkel!
    Sokáig, másnapig tartott a törökfalusi böllérbarát-találkozó disznótora. De mi lett volna még itt, ha nincs az a riasztó, hótorlaszokat fúvó februári förgeteg, ami pont azon a napon dühöngött? Sok készülődő adai otthon kétszer is beindította autóját, de a hóvihar láttán, nem mert nekivágni a tanyavilágnak. Pedig, aki nem volt ott, nem is tudja, mit mulasztott...

Szöveg és képek: Király János